Egy miskolci benzinkút. Mivel drága Édesapám gépkocsivezető volt mi leggyakrabban a búza téri – akkoriban béke téri -üzemanyagtöltő állomáson tankoltunk. Emlékszem ez volt a legnagyobb a városban, amely a világháború előtt s még utána sokáig a Reinitz családé volt. Megsejtették, hogy közeleg az államosítás, minden vagyonukat összeszedve Hollandiába disszidáltak egy kis repülővel. Mamám mesélte, hogy még a rokonság se tudta, mire készülnek. A házvezetőjüknek is csak annyit mondtak, sétálni mennek. Valamelyik Győr mellett mezőről szállt fel a bérelt gépük.
Az ötvenes években is az vaskalyiba szolgált a kút mellett amelyet még Reinitzék építettek. A kútfejek kézi hajtásúak voltak, s gyerekként mindig magam szerettem volna tekerni. A beállórészen vastagok tapadt a csordogáló olaj. A pénztárnál, ahol sokáig csak benzinjeggyel lehetett tankolni nem sok alkatrészt kínáltak. Égők biztosítékok és ékszíjak voltak. Persze mindig csak olyanok amelyek nem passzoltak Apám Povjedájához. Különben a mi kocsink csomagterében párosával spájzoltuk a gumibelsőt, a sallert – ma már alig tudják mi is ez – és a kondenzátorokat. Ezt az utóbbit rendre cserélni kellett ha leállt a gyújtás. Ne feledjem, hogy a borravaló nem nagyon volt szokásban. Ezzel szemben a vállalati céges sofőrök az üzemanyag jegyekkel mókuskáztak. Volt olyan időszak amikor a benzinszelvényeket a rendőrség közlekedési osztályán lehetett igényelni, s ott osztották el. Babácsi János alezredes – ismertem – osztogatta a jegyeket. Mivel Miskolcon kevés ember engedhette meg magának a privát kocsit és akinek még is volt minimális üzemanyag jegyet igényelhetett. Ám a kutasok amit fölvásároltak a vállalati sofőröktől felárral továbbadták. Így aztán az egyensúly helyreállt.
Jómagam pontosan 1968 májusában kezdtem a benzinpusztítást. Akkoriban egy liter benzin három forintba fájt. A Trabantom hetente olyan negyven forint értékű naftát evett. Ám ha ügyes voltam bármikor vehettem literenként egy forintért is a ZIL teherautósoktól. Hordószámra árulták, bőven volt nekik mert ezek a kocsik akár 50 litert is zabáltak száz kilométerenként. Volt miből megtakarítani.
Igazából normális európai benzintöltő állomást először Ausztriában láttam. A hetvenes években gyakorta megfordultam arra, s megtapasztaltam, ezek a kutak valóságos oázisok. Minden csilivili volt és a nafta szinte csak olyan mellékes volt a kínálatban. Élvezet volt bejárni a meleg-vizes mosdót, toalettet és a hozzá kapcsolódó éttermet, s kis áruházat. Persze ma már itthon is természetesek ezek, ám a régmúltban fennakadt a szemünk amikor egy ilyen sztráda menti shopba beléptünk.
Közben odaát is minden változik, megújul, s drágul. Valamikor a mosdók ingyenesek voltak. Most már kicsi nagy egyre megy, egy vagy két euró a beugró. S egy karton jegyet kapsz amit ott levásárolhatsz. Helyben. Nemrégiben egy nagyobb buszos csoporttal jártam meg nyugat európát, s olyan kétszáz kilométerenként mindannyian leengedtük a fáradt gőzt. Mindenki bedobta az érméjét, de eszükbe se jutott a kis kartonblokkot eltenni. Mire sora kerültem több mint ötven eurónyi kupont hagytak ott az előttem állók. Pontosan annyit amennyiért ott helyben alaposan bevásárolhattam az összes szuvenírt.
Ha drága Édesapám – aki 1962 nyarán hagyott magamra – meglátta volna ezeket a benzinkutakat nagyot nézne. Tutira mondom, akár húsz év múlva én se ismernék rá ezekre. Elképzelem, hogy ezeken az állomásokon csak villannyal tankolnak majd. Esetleg sorozatban cserélgetik a lemerült nagy telepeket. Ha vége sikerül egységesíteni az autósakkumulátorokat.