Havonta egyszer kétszer megfordulok a DIGÉP felé vezető hátsó úton. Az elhagyatott sorompó előtt sosincs olyan nagy zöldesség, hogy ne lássam, micsoda régi járgányok dekkolnak a dombon. Ma ráérős lévén, így hosszas hezitálás után meg is álltam a rozsdatemetőben. Engedélyt kérem, hogy megörökítsem a régmúltban gyártott jobb sorsra érdemes kocsikat. Mielőtt egy jót nosztalgiáznék, elárulom a telep gazdája igazi gyűjtő. Aki tervezgeti, hogy egyszer annyi pénzre, energiája és ideje lesz, hogy rendbe tettese, felújítsa ezeket a márkákat. Irigylem az elszántságáért és szurkolnék is neki. Jómagam is akárhány autóm volt mindegyiktől fájó szívvel búcsúztam, annak ellenére, hogy a következő még pofásabbnak ígérkezett. Már csak azért is mert valamennyihez, valamilyen kellemes, érzelmes emlék fűződött. El tudnám képzelni, hogy Miskolc turisztikai látványossága lenne egy autómúzeum.
Ahol a fiatalok megnéznék, hogy öregeik milyen járgányokkal pusztították a benzint. Nyakunkon az elektromos, s az önvezető kocsi, a huszonnegyedik órában vagyunk, hogy ezeket az ipartörténeti emlékeket tartósítsuk az utókornak.
Civil kezdeményezéssel, állami támogatással és a nagy autógyártók segítségével, akár hipp-hopp, felújíthatnánk ezeket a négykerekűket. Nem fenyegetőzésként, de ide még visszatérek, s várom az ötleteket a kedves Olvasóktól is, hogy miként lehetne egy ilyen közlekedési parkot tető alá hozni. Egy olyat amely Miskolc jó hírét öregbítené.
A címképen látható Dácia mentő eladó. Valamikor Székelyudvarhelyen szolgált. Megérdemelné a restaurálást. A mi korabeli Nisánkhoz képest ez egy katasztrófa lehetett.