Egyre nagyobb közegészségügyi kockázatot jelentenek világszerte a divattá váló védőoltás-ellenes mozgalmak. Olyan fertőző betegségek, járványok fenyegetnek újra, amelyeket már évtizedek óta sikeresen legyőzött az orvostudomány, miután a népességszintű védőoltásokkal elejét lehetett venni az olykor súlyos szövődményekkel is fenyegető ragályos kórok terjedésének.
A veszélyes tendencia nemcsak a megelőzést, hanem a gyógyítást is gátolja. Időről-időre szárnyra kapnak az orvoslás helyett más módszereket ajánló, felelőtlen javaslatok. Kétségtelen, hogy vannak betegségek, amelyeknél „orvossal hét nap, orvos nélkül egy hét” a gyógyulás. Az is tény, hogy sokszor indokolatlanul használnak például antibiotikumokat. Ez viszont nem változtat azon: súlyos betegségeknél – amilyenek a rosszindulatú daganatok is – az orvostudománynak nincs ismert, bizonyítottan hatékony, gyógyulást eredményezni képes alternatívája.
Tények a kezelésekről
A daganateltávolító műtét a rákbetegségek többségénél a legfontosabb, kihagyhatatlan lépés a gyógyuláshoz. Egy kezdeti stádiumban sebészileg eltávolított bőr-, here-, vese-, tüdő- vagy emlődaganat akár egyet jelenthet a gyógyulással: ha a szövettani, illetve molekuláris diagnosztikai lelet alacsony kockázatú daganatot igazol, előfordulhat, hogy még utókezelésre sincs szükség, a beteg gyógyultnak tekinthető.
Amikor indokolt, műtét utáni sugárkezelést vagy onkológiai terápiát azért javasolnak, mert adott időn belül kevesebb embernél újul ki a rák vagy jelennek meg áttétek azok között, akik kapnak operáció utáni adjuváns terápiát (betegségtípustól függően kemoterápiát, hormonkezelést, célzott infúziós vagy tablettás terápiát, sugárkezelést), mint akik nem kapnak. Vannak betegségek, ahol az utókezelés fél éves kemoterápia, máshol akár 5-10 éven át tartó gyógyszeres kezelés is indokolt lehet (vagy akár a kettő kombinációja). Ezek logikája ugyanaz: sok ezer beteg adatai nyomán még a kezelések kockázatával együtt is jobb életkilátásai vannak azoknak, akik felvállalják a terápiát, mint akik elutasítják a kezeléseket.
Műthetetlen stádiumban vagy előrehaladottabb állapotú, áttétes betegeknél az onkológiai palliatív kezelések légjogosultságát ugyancsak az adja, hogy jobb életkilátásokkal számolhat az, aki kap gyógyszert, mint aki nem kap. Egyes agresszívabb tumortípusoknál az életnyereség ma még sajnos csak hónapokban mérhető, ám ennél gyakoribb, hogy akár hosszú évekkel is elodázható az állapot rosszabbodása még gyógyíthatatlan esetekben is.
Halogatás, vacillálás
Emberileg érthető, ha egy nagy műtét, netán a testkép csorbulásával (pl. emlőeltávolítás) járó operáció, egy súlyos mellékhatásokat is okozni képes kemoterápia vagy egy éveken át alkalmazandó gyógyszeres kezelés előtt a beteg visszakérdez: biztos nincs más lehetőség? Erre szolgál a „másodvélemény” kérésének lehetősége, amikor valaki a döntés előtt minden rendelkezésére álló lelettel egy másik szakorvostól, egy másik kórházban, klinikán vagy magánrendelésen másodvéleményt kér.
Az, ha olykor nem egyezik két szakorvos véleménye az optimális terápiáról, nem jelenti azt, hogy bármelyikük döntése hibás lenne: az orvoslásban is egyre több adatra támaszkodnak, viszont a biológia nem matematika, ahol csak egyetlen jó megoldás létezik. Az egyéni szakmai tapasztalatok, meglátások befolyásolhatják a kezelési javaslatot. Ugyanakkor a hosszas vacillálás ront az esélyeken, ezért a betegnek mielőbb döntenie kell, hogy kiben bízik meg és hol kezdi meg a kezelést. Fontos tudni: a kezelések később nem pótolhatók, a műtétnek, a sugárkezelésnek, a gyógyszeres terápiáknak is megvan az optimális időpontja és ütemezése.
Siker és csalódás
Vannak, akik azért tartják feleslegesnek a kezeléseket, mert korábban a kezelések ellenére veszítettek el számukra fontos embert. Kétségtelen: mást ítél sikernek az orvos és mást a beteg. A szakorvosok tudják, hogy tíz-húsz évvel ezelőtt egy adott ráktípusban és stádiumban mekkora esélye volt a gyógyulásnak vagy előrehaladott esetekben mennyivel tudták javítani a betegek életkilátásait (nemigen). Ők a kezeletlen páciensekhez és a korábbi gyógyszerekhez képest tekintik sikernek, ha például egy gyógyíthatatlan kórformával küzdő áttétes betegnek nem 1, hanem 3 jó életminőségben megélt évet tudnak nyújtani.
A betegek és hozzátartozók viszont gyakran úgy érzik: hiába vállalta fel a beteg a terápiákat, mégsem tudták meggyógyítani, felmerülhet bennük, hogy talán nem is jól kezelték. Csalódásként élik meg, hogy a beteg nem gyógyult meg, ami emberileg teljesen érthető. A másik oldalon viszont szakmailag terápiás sikerként könyvelhetik el az esetet: mivel a betegség a kiterjedtsége miatt jelen tudás szerint gyógyíthatatlan volt, a kezelés nélkül reálisan várható túlélési időt megháromszorozták.
Természetesen senki sem kötelezhető akarata ellenére műtétre, sugárkezelésre vagy onkológiai terápiára. Ahogyan egy gyógykezelés kockázata, úgy a kezelés visszautasításának kockázata is a beteget terheli. Előfordulhat, hogy egy ma elvégezhető műtét vagy ma elindítható daganatellenes kezelés néhány hét vagy hónap elteltével – ha változik a betegség stádiuma vagy rosszabbodik a beteg állapota – már nem kivitelezhető, hiába gondolná meg magát valaki. Az elvesztegetett idő alatt egy kezdetben még gyógyítható betegség is gyógyíthatatlanná válhat. Ezért veszélyes, ha az orvosi ellátás helyett valaki először alternatív módszerekkel kísérletezik.