Fiatalon, a hidegháborús időkben sokat foglalkoztatott lesz e újabb világégés. Tulajdonképpen, mint a negyvenes évek végén született vénember akár elégedett is lehetnék a sorsommal, több millió honfitársammal együtt elmondhatjuk, kifogtunk egy szép nagy volumenű békés időszakot. Leszámítva az ötvenhatos forradalmat, amikor hétévesen először tapasztaltam meg milyen a tankágyú dörgése. Éjszakánként egy belső szobába húzódva vagy éppen a házmesteri szuterénlakásban hallgattuk a fegyverropogást kora virradatig. Majd apró gyerekként láttam, ahogy a ruszki katonák egymással csaknem háttal, a dobtáras fegyvereiket a házak felső ablakára tartják, és talpuk alatt recseg, ropog a légnyomás után kihullt ablaküvegek cserepei. Ezek után első dolgom volt, a magam hajtogatta papírtankok elégetése. Tulajdonképpen a rendszerváltás után úgy tetszett mintha a világ össze politikusa kijózanodott volna. Leszámítva a közelünkben kirobbant délszláv háborút, amelyben több százezer ártatlan ember pusztult el teljesen értelmetlenül. Határainktól néhány kilométerre. Akkoriban az ausztriai Veldenben nyaraltunk, közel a szlovén határhoz, s reggelig hallottuk a szirénák vijjogását, s úgy néztük a határon túli rakétázást, mint valami tűzijátékot.
Mindez arról jutott eszembe, hogy nyugat Európából, sőt az óceánon túlról is egyre többször mondogatják, eljött a harmadik világégés ideje. S ez a rémhír már is fellendítette az úgynevezett túlélő ipari ágazatot, a speciális bunkerek és a családi óvóhelyek beruházását.
Közben azon töprengek, hogy mi lehet az alapja ennek a pusmogásnak. A nyolcvanas évek bestsellere volt egy lengyel katonaíró műve, Hogyan robban ki a harmadik világháború címmel. Állítólag egy amerikai és egy szovjet katonai gép összecsapása, egy szerencsétlen véletlen összetűzés nyomán kezdődött volna el.
Szerintem ma már ezeken a gyerekes haragszom rád, rátok meg a világra soha sem lesznek képesek egy világméretű konfliktust gerjeszteni. A Hruscsov és Kennedy kubai iszapbirkózása óta az atom nagyhatalmak állandó kapcsolatban vannak. Amikor a török vadászgépek egy orosz pilótát szedtek le sokunkban meghűlt a vér. Hiszen a Törökország is a nyugati katonai szövetség tagja tehát nekünk is illene mögé felsorakozni. Ám a helyzet ennél már sokkal bonyolultabb. A Brexit nyomán bármikor megkezdődhet a NATO bomlása is. Jelenleg a világ erőterét két egymással szembeálló pólus határozza meg, Irán vagy Izrael. Kína felzárkózott az igazi katonai nagyhatalmak sorába és az energiaéhségét bármi áron csillapítania kell. Az arab térségben már a szakértők se tudják meg mondani, ki kivel van, s ki ellen fúj. A déli kontinens lakossága egy permanens soha véget nem érő csatározások sodrában elhagyná Afrikát. Jogos az elvágyódásuk, de mi értelme van a problémájukat importálni. Észak Amerikában ugyancsak a sokszínűség, a multikúltura került a politikai viták centrumába. Az orosz ukrán területi, nemzetiségi viszály aligha zárulhat békével. A világ szinte minden szeglete forrong, s ha arról kellene döntenem, hogy merre találom a béke szigetét nagyon gondolkodóba esnék.
Talán egyetlen biztató jel, hogy a földünknek nincs alternatívája. A héten
Dunántúlon, a levegőben és a szárazföldön gyakorlatoztak a katonáink és a nemzetközi erőkkel közösen próbálták szimulálni miként vernénk vissza a támadóinkat. A sztrádákon egymást érték a különleges szállítmányú katonai konvojok. Önmagában ez is egy jele lehet annak, hogy a kulisszák mögött nincs minden rendben. Annak ellenére, hogy hivatalosan mást se hallani, mint ez is a szokásos rendszeresen ismétlődő gyakorlat. Nem erődemonstráció, hanem edzés. Tréning, a ne adj Isten féle próbálkozásra, hogy valaki szemet vessen a már egyébként is megcsonkított Magyarországra.