Az idős hölgy kiválasztott három vagy négy szép paprikát, mert úgy gondolta, hogy a saját pénzéért azt veszi, amit szeretne. Történt mindez ma reggel a miskolci Búza téri piacon, ahol mindig is szeretek bóklászni. A bőség zavarával. Majd szem és fültanúja lettem, hogy az eladó rárivall a nőre, s számon kéri az olvasási tudományát.
Nem tud olvasni – ripakodott a vevőre – s a képébe tolta a táblát – nem lehet válogatni. Majd tudálékosan elmagyarázta a balga piaci látogatónak, hogy neki mindent el kell adnia. Prezentált is vagy négy megfonnyadt, aszalt apróságot is. Mutatta ezek is vevőre várnak, nincs válogatás, a ládából sorba kell kiszedni az árut, s szerencse dolga, hogy kinek mi jut.
Én is buggyant vagyok, mert ilyenkor az ördög ügyvédjeként bárkinek a védelmére kelek, ha megalázzák. Miután mi berakodtunk, s fizetésre került sor, megjegyeztem, ne tessék ágálni – néhány ötszázasom hamis, de maga tudja, a legjobban minden forintot el kell sütnöm. Nem nagyon válogathatok, vannak köztük gyűrött, hibásak is.
Szerencsém volt. Nem fortyant fel, vette a lapot. Kisírta, hogy a főnöke ragaszkodik ehhez a módihoz. Maga is sajnálja, de mit tegyen. Megértettem.
A következő standnál kétféle kukoricát kínáltak. A nejem gyakorlottan válogatni próbált, de befékezték. Az eladó felmutatott a stand mennyezetére ahol a kamerák kukkóltak. Hozzátette, halkan, a főnök még a hangot is veszi. Tehát itt is a vevőnek, kuss. Közben elővett egy vödröt teli rohadt barackkal. Magyarázatként, ha ugyanis mindenki összenyomkodja a barackot, akkor ennek ez a vége.
Tartok tőle, hogy ha ezt közzéteszem, megjelenik a fotóm a piac bejáratánál. Kitiltanak a kedvenc szórakozó helyemről. Ezt nagyon sajnálnám.