Rezső bácsi kitárazza a TT pisztolyát. Biztonságképpen kétszer is ránt egyet, a ravaszon majd kezembe vehetem a revolvert. Alig hét esztendősen. Egész este játszhatok egy igazi fegyverrel. Mígnem anyám rá nem ront Dezsőre – apám barátjára – több esze is lehetne magának, mint hogy egy pisztolyt ad a gyerek kezébe. Szörnyű igazságtalannak érzem anyám szigorúságát. Mérgemben papírtankokat hajtogatok három napig. Erre is Dezső és Ali bácsi tanít. Már három hadosztályra
való harckocsi sorakozik bevetésre a cserépkályha előtt. Figyelnem kell, hogy apámék nehogy egyet is a tűzbe vessenek. Majd késő délután egy hatalmas robaj rengeti meg a házat. Lengedezik a csillár, a zárt felső ablakok megrepednek
a légnyomástól. A villanyrendőr melletti sarokház tetejét egy tanklövedék súrolja. Ijedtemben magam szórom a lángok közé az összes tankot. Odalesz a csirázó militarizmusom,
Rezső bácsi pisztolya sem kell már.
A klasszikus béke törékeny valami. Kevesek szerencséje egy ágyúk dörgésétől mentes élet. A történelem háborúk, értelmetlen öldöklések sorozata.
Ami meg köztük marad nem más, mint békének tetsző tűzszünet. Felkelés, forradalom, szabadságharc, jó és rossz oldal – több mint egyszerű fejszámolás. Gyűlölet,
igazságérzet, szabadságvágy törlesztés a sanyarúságért – most kell dönteni. Ráverjük-e az ajtót a szomszédra vagy csomagoljunk és menjünk. Ki tudja hová a nagyvilágba. Még ma ne. Holnap meg már késő. Másról sem suttognak a fejem fölött. A főutcai emeletes ház lakói – félszáz ember – töpreng, vívódik 56 októberének utolsó napjaiban. Mit is tudhatnék én még erről. Egy félévszázad is kevés, hogy azokat, napokat leülepedett lélekben rekonstruáljam.
A ház egyetlen gyermekeként császár vagyok vagy csak voltam. Bejárásom van a szuteréntől a padláslakásig. Szász János bácsival reggelizem a teraszon. Kedvemre klimpírozhatok
Mihaleczék zongoráján, kocsikázhatok Tamás Bandi bácsi vasalódeszkáján, Britzéknél saját székem van, Mitele Etelkának felvihetem a Kossuth címeres újságot. Vizitelek Hauszmannéknál és megnézhetem a svábbogaraktól
hemzsegő Reményiék szobáját. A dufartkapu most napközben is kulcsra zárva. Ez a Széchenyi út 50 számú, Molnár ügyvéd államosított háza.
Mindenki furcsa. Egyre kiismerhetetlenebb. Még a gangra
sem mehetek ki. A szomszédok is csak a lépcsőházban pusmognak. Úgy hallgatják a rádiót, mint soha. Híreket cserélnek. Béla bácsi a házmester a 30 filléres kapupénzt most este 10 után sem kéri. Nem mezítláb s jégeralsóban, hanem talpig felöltözve járja a házat. Mint egy hadihajó parancsnoka rendelkezik. Látszik, hogy vizsgázott okleveles
légóparancsnok, katonaviselt egy szál haja sincs elkoptatta a páncélsisak. A házunk előtt délutánonként kezdődik a csoportosulás. Az udvari szomszédok bekéredzkednek
hozzánk. Az ablakból nézik a tüntetőket. Aki magyar velünk tart – vonulnak jobbról, balról és szemből is. Bekiabálás – jönnek a bányászok az egyetemisták, jönnek a kohászok. Közösen hallgatjuk a rádiót. Eltekerjük a 41 és a 49 –es rövidhullámról. Nem vagyunk egyedül. Majd percekig hangolunk, amikor magunkra maradunk. Egy teherautó gurul el a ház előtt, utána sok-sok skandáló ember. Lenyomják a fejem, még nem nekem való látvány. Már így is csak a lámpafénynél merek elaludni.
A másnap sem különb. Béla bácsiéknál alszunk a szuterénban
a házmesterlakásban. Az egész ház. Furcsa így együtt. Britzék és Hauszmannék az üldözöttek, Szászék a sváb kitelepítettek, Etelka a kivégzett nyilas városparancsnok élettársa Mihaleczék, akiknél minden férfi a Don kanyarban veszett. Wilmosék akik túl vannak a hortobágyi kilakoltatáson.
Nem politizálnak. Mint a némafilmben ülünk a pislákoló gyertyafényben. Virrasztunk. Én vagyok a középpontban. Kínjukban fricskáznak, „mi leszel, ha nagy leszel ?” Mintha céloznának – annak is örülj ha a holnapot megéred…
Leszek-e nagy – ezt is én írtam – 1956 októbere
