Betűvetésben a G-ig jutottunk október derekáig. S
máris kezdődött a szénszünet. Majd nem sokkal
később számomra sarkaiból fordult ki a világ. A
szomszédos szabóságban reggeltől estig vitáztak
a gangos házunk lakói. Hallgatták a rádiót és
falták az újságokat. Nekem is jutott elfoglaltság, kivágtam
a lapokból és gyűjtöttem a sosem látott Kossuth címert.
Mellékfoglalkozásként pedig tankokat hajtogattam. A
Széchenyi úti lakásunk ablakából nézhettem a skandáló
felvonulókat, a Csepel teherautókon robogó fegyvereseket.
Csak egyszer tiltottak el a bámészkodástól, amikor
egy véres tetemet húzott maga után az egyik autó. Majd
jöttek a hidegebb napok. Amikor mindannyian csomagolni
kezdtünk és állandóan útra készen álltunk. Ez volt az a
nap, amikor a hajdani Borsodi Nyomda előtt eldördült egy
szovjet tank ágyúja. A lövedék
pontosan a villanyrendőr
sarkán álló ház homlokzatába
fúródott. Kipergett az
ablaküveg és megremegett
a házunk. Ekkor döntöttem,
pacifista leszek, nem hajtogatok
több páncélost. A teljes
arzenált a cserépkályhába
gyömöszöltem. Még arra
is emlékszem, meglestem,
hogy a sötétben párban trappoltak
az üvegcserepeken a
szovjet katonák a főutca közepén.
A dobtárasukat felfelé
tartva figyelték, van e valaki az ablakokban. Innentől már
Béla bácsiék házmesteri szuterénjában aludtunk. Az egész
ház, mint egy nagycsalád, szótlanul szorongott a pincelakásban.
Édesanyámnak, aki még alig egy évtizede járta meg a
poklok poklát, nem volt idegen a fegyverropogás. Ő lett az
az önkéntes beszerző, aki naponta kétszer bő zöld lódenjában
sorba állt a Papszeren lévő Marinov pékség előtt.
Kabátja alatt hordta haza a kincset jelentő kenyeret, úgy,
hogy időnként egy-egy kapualjba húzódott, ha lövéseket
hallott.
Decembertől már szülői kísérettel ismét iskolába
jártunk. A hideg osztályteremben egy valóságos kincseskamrára
leltünk. A csehszlovák pajtások ajándékaiból
mezgerelhettünk, soha ennyi tornacsukát, radírt és
grafitceruzát meg miegyebet nem láttam korábban, mint
amennyit ott felhalmoztak. Otthon mindannyiunk áteshetett
a családi szemináriumon. Mert az osztályban soha
semmikor nem beszéltünk egymással az elmúlt napok
élményeiről. Mindez tabu lett.
Mint az is, hogy éjszakánként gyakran hallottuk a
dufartkapu csapkodását, Béla bácsi a házmester csoszogását,
nemritkán kiabálást, üvöltözést. Egy ízben János
szomszédot mindannyiunk szeme láttára gumibotozták
félholtra, majd a pincébe lökték. Oda, ahol manapság egy
étterem működik. A házat átépítették, emeletet húztak rá,
a Szinva parti homlokzatot mára ledózerolták. átalakították.
A főfalak megmaradtak. Ha ezek mesélni tudnának. De nem
tudnak. Ezért merengek helyettük.