A múlt század legjobb Balatoni szezonja – 1968 nyara – azt hittük sose halunk meg – tombolt a béke augusztus húszadikáig
Szántó István
Pontosan 1968 nyara volt a magyar tenger legszebb, legforgalmasabb szezonja. Csehszlovákiában lazítottak egy kicsit a pórázon, azt hítték a nagy orosz medve majd el is engedi őket. A két Németország kezdett összemelegedni, az összes nyugati nálunk vakációzott a keleti rokonokkal. Kék volt az ég , langyos volt a Balaton víze, a szállodák, a SZOT üdülők és a kempingek megteltek. Minden házon kint logótt a zimmer frei tábla, egymás mellett parkoltak az NSZK-s és az NDK -s kocsik. Egy Mercedes egy Wartburg volt a felállás. Szóval minden olyan békebeli miliőt sugallt, a népek gondtalanul heverésztek a parton, a vízen ezrével ringatóztak a Palma gumimatracok. Sercegett a lángos, kolbász és a keszeg a bódékban, a romák pedig főttkukoricával teli vödrökből kínálták a portékát. Hek és dobozos sör nem volt, de hideg kőbányai csapoltat bárhol kaphattunk. Ez volt a sose halunk meg hangulat csúcspontja.
A szántódi révcsárda teraszán – ezen a délutánon vendégem volt Töröcsik Mari és Bodrogi Gyula, egy nyított Skoda sportkocsival jöttek. Bodrogi művész úrral akkor találkoztam először, később Bécsben sokszor összefutottunk Koduba Gyuri üzletében. Visszatérő vásárló volt.
Nos a címképen, ha a gép nem nyisszantja le a fejemet én lennék. A Balatonszántódi révcsárda szalad ide szaladj oda főpincére alig 17 esztendősen. Soha életemben nem kerestem olyan jól mint akkor alig három hónap alatt. Meg se vártam az évzárót, úgy is tudtam mennyi hármasom lesz , rögtön munkába álltam. Feri bácsi, lehetett olyan hetven esztendős lett az első számú mentorom. Noha az előző két esztendőben Aligán már csálingerkedtem itt már keményebb kiképzésben részesültem. A munkabeosztásom minden szakszervezetisnél kiverte volna a biztosítékot. Reggel fél hatra mentem reggeliztetni, a szomszéd szállodából jövő vendégeket, s előtte hatszáz lapos és mély tányért kellett szárazra törölnöm. Ment mint a karikacsapás, Feri bácsi kiszúrta, hogy minden másodikat kifelejtem. Másnap egyenként ellenőrizte. Cirka tíz órakor hazamehettem a falu végi lakomba, abba a házba amelyben egy szobán három pincérrel osztoztam. A szomszédok, a primás és a cimbalmos velünk szemben háltak, s közös fűrdőszobánk volt. Így esett meg, hogy egy éjszaka a nylon ingem mosásakor kiesett a kezemből a mosószeres flakon. Már aludtam, amikor a romák ezen elcsúszva egymásra hemperegtek. Dörzsöltek voltak mert rájöttek, én vagyok a hunyó, s nálunk kezdtek dörömbölni. Szerencsémre az egyik hálótársam az ország legjobb cselgáncsozója nyitott nekik ajtót, s egyszerre tette őket harcképtelenné. Másnap este ahányszor elhúztam a teli tálakkal a cimbalom előtt a fenekembe szúrtak a vonóval. Sőt még nagyobb merészségre is vetemedtek. Egy német csoportnak terítettem, tálaltam, amikor az egyik szőke szépség fenekébe böktek, majd mindenki rám nézett, jelezve, csak én lehettem. Végül nem is olyan rosszul sült el ez az affér, a hölgy zárás után megvárt, s nála aludhattam a motelben. Semmi nyelvi nehézségre nem emlékszem.
Különben hajnali egy óra előtt ritkán értem haza. Biztos ami biztos zárás után megvártam, míg mindenki kiüriti a zsebeit és a profik osztozkodnak. Nekem fixem volt, bármennyire is erőlködtem. Visszaemlékszem az idősebbek egy egy nyárom egy Trabant árát gründolták össze, jattból. Olyan ötvenezret simán megkerestek. Én sem panaszkodhattam. Drága Édesanyám akkoriben egy hónap alatt kapott annyit mint amennyit én két nap alatt összegyűjthettem.
Nénikén egy szovjet csoporttal látogatott el a csárdába. Próbált velem büszkélkedni, s felhajtottam a köpenyemet, ellenőrizte a karcsúságom. Égett a képem amikor a társaság röhögőgörcsött kapott amikor meglátta, öv híján cukorspárgával tekertem össze a nadrágomat. S ez volt a legkisebb selyemcsikos pincérnadrág. Ez a mutatvány minden családi összejövetelnél hosszú évtizedekig előkerült.
Annak a nyárnak korántsem volt olyan szép vége mint az eleje. Augusztus huszadika előtt egy nappal magamban baktattam haza a falu végi házhoz. Olyan sötétben, hogy mindig csak az útszéli tűzcsapok csordogálásából tudtam merre járok. S akkor éjszaka a nagy csöndet egyszercsak kivilágítatlan lánctalpasok csörömpölése verte fel. Szörnyű látvány volt. Úgy éreztem nincs időm búcsúzkodásra, még aznap éjjel összepakoltam és mire megvirradt már kint voltam az állomáson. Már az is gyanús volt , hogy előtte két nappal úgy ürült ki a Balaton környéke mintha valaki kihúzta volna a nagy kád dugóját. Pestről a Keletiben egy félnapot kellett várni a miskolci vonatra. Hazaérve barátaimtól tudtam meg, hogy mindannyian túl a sorozáson már angyalbőrben feszítenek.
