Ha tetszik ha nem a privát személyi edzőm, maga Edison bejön a szobámba minden délután három órakor – az órát hozzá lehet igazítani és ráncigálja a nadrágom. Jelzi, öltözzek, s már szalad is a pórázért. Már azt is megszokta, hogy maszkot is veszek, először nem értette minek ez a szájkosár, de most már el se indulna velem védőfelszerelés nélkül. Ő megy elől mint egy bundás Eta porszívó, lelogó fejjel szimatol. Mígnem megtalálja azt a helyet, ahol megválhatunk az aznapi szilárd feleslegtől. Van úgy, hogy akár két kilométert is keringünk míg elvégzi a szükségletét. Amit nekem kell becsomagolnom, mert a környező ablakokból mobillal lesik, elvégzem e a takarítást. Felmutatom a zacskót, hadd lássák, s erre szétszélednek az erkélyekről és eltünnek az ablakokból.
Na, de nem ezt akartam mondani – a Derkovits utca 15-17 számú ház nagy udvarán van egy kedves házaspár, amely velünk egyidőben köröz a kertben. Figyeltem, olyan elánnal közlekednek egy más mellett mintha valahová sietnének. A héten rászánta magam az ismerkedésre – s megtudtam, naponta legalább húszszor köröznek a háztömb körül a kertben. Rákérdeztem, hanyadik körnél tartanak – esküszöm nem akartam viszályt kelteni – de a kedves pár között egy kör különbség volt – az úr szerint 16, a nejénél csak 15 volt . Na, mondom , akárcsak nálunk, a feleségem sohase mondaná, hogy én számoltam jól.
Majd azt is megtudtam, hogy ez a napi edzés élteti őket. Ezentúl úgy szurkolok nekik is mint Edisonnak – essünk túl minél hamarabb a kötelező bejáráson. Higgyék el nincs fárasztóbb mint az egésznapos tunyálkodás. Mire megszoknánk a tétlenséget a maradék energiánk is elhagy. Tényleg ajánlom mindenkinek a sétát – akár kutyával vagy anélkül – ha nincs eb legalább egy pórázt vagy egy kerekes hintalovat húzzanak ….