Vírusírás (6)
A szomszéd kislány fölött szoktam nagyapáskodni, mivel a mi
Emmánk távol él, nehezen megoldható a gyakori találkozás. Nórikával is ritkán akadok össze a kertben, de ha igen, akkor nagyokat trécselünk. Mindent kibeszél magából, ami egy négy és fél éves gyereket élénken foglalkoztat – én pedig nagyokat hallgatok, élvezem a csivitelését.
Éppen molyoltam valamit a kertben, ő pedig levegőzni jött ki az udvarra Lilivel, a tíz éves nővérével. Meglátott, és rohant a kerítés felé, hogy végre valakit elkápráztathasson a történeteivel – aztán befékezett. Szó szerint, éppen úgy, mint a rajfilmeken, talán még csíkot is húzott maga után, majd orra bukva.
– Nem mehetek hozzád két méterre – mondta bánatosan. – Elkapod a vírust, azt mondta anyukám.
– Nagyon okos vagy Nórika. Vigyáznunk kell. Azt tudod, hogy mennyi a két méter?
– Nem lehetünk melletted és meg sem ölelhetünk – pontosított Lili.
– És most mi vigyázunk a nagyira is, mert ő már öreg – tette még hozzá Nóri, mert hát csak az övé legyen már az utolsó szó.
Eszembe jutott az egyik kisebb üzletben dolgozó, Nórikánál legalább húsz évvel idősebb eladó lányka, akin se maszk, se pedig kesztyű nem volt, és úgy szolgálta ki a vevőket.
– Kesztyű? Maszk? – érdeklődtem óvatosan, kedvesre állítva az hangom.
– Minek? – jött a válasz. – Én úgyis elkapom a vírust.
Igaz.
Viszont Ön, ifjú hölgy, megússza néhány köhintéssel, némi lázzal, esetleg könnyen elviselhető végtagfájdalmakkal, aztán pár nap múlva meggyógyul.
Ha viszont átadja nekem a koronát – én belehalhatok.