Jó kérdés – mióta a kutyások családjába tartozunk magunk is sokat morfondirozunk ezen. Például vigyük e vagy nem mindannyiunk szeme fényét. Az első nagy buktató az volt, hogy Edison mennyire viseli el a Miskolc Balaton közötti távot. Itt helyben csodálatosan élvezte a kocsikázást – a gazdi ölében. Ám háromszáz kilométeren ez már kölcsönösen nyűg mindkettőjüknek. Így maradt a Dédalon csökkentett mennyiségben, így a kutyus átaludta az utazást. Ott viszont az idegen környezetben azonnal szolgálatba lépett – minden élő mozgó valamit valakit megugatott. Különben nagyon élvezi már ezeket a kiruccanásokat. A gazdi meg ugye nem sóvárog utána két nap múlva, jobb ha egymás mellett tudják magukat. Ez az igazi kikapcsolodás, még akkor is kora reggel pisiltetéssel kezdjük a napot és az esti zárás is ezzel a kötelemmel jár.
Budapesten egyre több a társállatként tartott kutya, a város azonban csak lassan tartja ezzel az egyre gyorsuló ütemű változással a lépést. De azért igyekszik. Jó és követendő példa erre Óbuda, ahol pár éve kutyás egyesület is működik, méghozzá az önkormányzat égisze alatt. Gáspár Zsófival, az Óbudai Kutyás Egyesület lelkével és elnökével beszélgettünk, akinek témához fűződő viszonya és magával ragadó lelkesedése igazán elismerésre méltó. Ha valaki tisztában van azzal, hogy mi volt és mi van a városban kutyás szempontból, és hogy mit kéne tenni, hogy a helyzet egyre jobb és jobb legyen, hát az ő.
We Love Budapest: Budapest mennyire számít kutyabarát városnak?
Gáspár Zsófi: Már jó ideje nagyon meredeken emelkedik a kutyák száma a városban, és erre sajnos még mindig nem vagyunk felkészülve. De nemcsak Budapesten, hanem vidéken is, sőt egész Európában emelkedik a társállatként tartott kutyák száma. Egy 2017-es adat szerint két és félmillió kutya volt Magyarországon, két évvel később ez a szám egymillióval ugrott meg. Döbbenetes szám. Öt éve kutatom azt, hogy miért van ez. Arra jutottam, hogy azért alakult így, mert az emberek élete, életvitele folyamatosan változik, és ennek van egy olyan szomorú eredménye, hogy egyre több a magányos ember. Egyre többen zárkóznak be a lakásaikba, egyre nagyobb számban dolgoznak otthonról, és egyre kevésbé ugranak át egymáshoz. Valaki felé viszont nyitnunk kell, mert belénk van kódolva a szeretet meg a gondoskodás, és ezért egyre többen kötnek ki egy cica vagy egy kutya mellett. Találkoztam olyan házaspárral, akik azon a véleményen voltak, hogy ők ebbe a világba nem akarnak gyereket, inkább kutyát tartanak. De olyan párral is volt dolgom, akik előbb kutyát tartanának, és ha az jól megy, akkor jöhet a gyerek. Számos oka van annak, hogy miért nőtt meg a kutyatartók száma.
Januárban voltam az Egyesült Államokban, ami egy kutyaparadicsom – legalábbis szerintünk, emberek szerint. Mentem az utcán, és minden ruhaboltra jutott egy kutyabolt is. Szinte bárhova be lehet őket vinni, mindenhol ki van nekik téve inni- és ennivaló. Haladunk abba az irányba, hogy Budapestet kutyabarát várossá tegyük, de jelen pillanatban nagyon nem az. Bár az utóbbi időben létesültek kutyafuttatók szerte a városban, de még mindig nincs elég. Ez nem csak az önkormányzatok hibája, mert az otthon tartott kutyák számának hirtelen megugrása még minket, kutyásokat is megdöbbent. Persze ugyanakkor meg nincs ezen csodálkozni való, évek óta ez a trend Amerikában és Nyugat-Európában is.
WLB: Az Óbudai Kutyás Egyesület mit tud tenni annak érdekében, hogy a helyzet változzon?
G. Zs.: A mi feladatunk az, hogy segítsük az önkormányzatot abban, hogy a megfelelő infrastruktúrát kiépítse a kutyásoknak, velünk együttműködésben. Ez azért is fontos, hogy a kutyás és nem kutyás lakók konfliktusmentesen éljenek együtt. Persze nincsenek illúzióim, ez az ellentét mindig is meglesz, de lehet rajta oldani, nem is keveset. Ha a kutyák megfelelő mértékben meg vannak mozgatva, és létesülnek olyan helyek, területek, ahol kényelmesen el tudnak különülni a nem kutyásoktól, akkor máris kisebb a súrlódási felület a két csoport között. Azon kell dolgoznunk, hogy elfogadtassuk a nem kutyásokkal azt, amit egyébként nehéz elfogadniuk: számunkra a kutya családtag. Ugyanúgy viszem rendszeresen állatorvoshoz, ugyanúgy etetem és ápolom a lelkét meg mindenét, mintha a gyerekem volna. Egy felelős gazdi legalábbis így van vele, ez lenne az ideális. De ezt nehéz megértenie egy nem kutyásnak, mint ahogy azt is, hogy alig van már területünk. Budapesten jelen pillanatban alig van tér, ahol a kutyák szabadon lehetnek. Pedig nekik lételemük, hogy szabadon, póráz nélkül rohangáljanak. Az erdőben azért nem lehet, mert kilőheti őket egy vadász, az utcán az autók és az emberek miatt pedig a póráz kötelező, ami egyébként tök érthető. Így jobb híján maradnak a futtatók, de csak kevés van köztük, aminek a mérete és a kialakítása – például a talaj és a kerítés minősége – megfelelő. A kistestűek számára a futtatók nagy része viszonylag jó, de a nagyobbaknak meg nem.
WLB: Kapásból nem is tudok nagy kutyafuttatót mondani, leszámítva a második kerületben, a Szépvölgyi úti HÉV-megállónál lévőt, ami azért elég nagy…
G. Zs.: Igen, az még egy régebbi futtató, ami elég nagy és jó is, az előző kutyámmal jártam oda sokat. Ott lazán el lehet dobni egy labdát, mert nagyon hosszú. Óbudán is van már egy nagy futtató, tavaly szeptemberben adtuk át az Őszike utcában. Az tényleg hatalmas. Amikor nekikezdtünk, akkor egy kikötésem volt: ha eldobok egy lasztit, az biztosan ne repüljön túl, és ne pattanjon ki. Az lenne a jó, ha minden futtató olyan lenne, mint az.
WLB: Akkor tisztázzuk: milyen egy ideális futtató?
G. ZS.: A kerítés legyen olyan magas, amit a legpattogósabb kutya sem tud átugrani. Az is fontos, hogy a futtatón belül külön rész legyen a kistestű kutyáknak és külön a nagytestűek számára. A közepes méretűek meg mehetnek ide és oda is. Ha együtt vannak és a kistestű nekiiramodik, akkor a nagytestű rögtön prédát lát benne. Egy másik nagytestűt vagy egy közepes méretűt viszont nem lát annak. Ez a kutyák testi épsége szempontjából lenne fontos.
WLB: Hogyan értékeled azokat a nagyon modern, mindenféle akadályokkal meg alagutakkal feldobott futtatókat, amilyen például a Városligetben is létesült?
G. Zs.: Még csak fotókon láttam, élőben nem. Viszont azt gondolom, hogy ha már kapnak területet a kutyák, akkor azt nem szükséges mindenféle akadályokkal telerakni. Akadályt ugyanis bárhol találok. Ha pórázon sétáltatom a kutyát, akkor mindig lesz útközben valahol egy fatörzs, amire felvezetem, majd leugrasztom róla. Futtatóba akadálypályát tenni felesleges meg balesetveszélyes is, pláne, amikor betesznek oda még egy padot is. Persze nem baj, ha van akadály is, csak akkor az legyen a futtató szélén, oldalt, hogy a terület nagyja megmaradjon a szabad kutyázásnak, labdázásnak, futkározásnak. Amikor építünk egy futtatót, mindig megkérdezzük az oda járó kutyásoktól, hogy mire lenne szükségük. Az Őszike utcai futtatónál például nem szerettek volna akadálypályát. Viszont olyan is volt, hogy egy régi, lerobbant, akadályokkal felszerelt futtatónál kérték tőlünk azt, hogy újítsuk fel és úgy, hogy az akadályokkal együtt. Mert ott azt szokták meg a kutyák.
WLB: Mi a baj a padokkal egyébként?
G. Zs.: Elsősorban az, hogy amikor megérkezik a gazdi, elengedi a kutyáját, majd leül a padra és elkezd beszélgetni, telefonozni, és nem a kutyájával foglalkozik – tisztelet a kivételnek. Pedig a kutya azt szeretné, hogy a gazdája vele foglalkozzon, ne mással. Ezekben a pados futtatókban, minden pad alatt óriási gödrök vannak, amit a kutyák ástak ki – ezzel próbálják felhívni magukra a gazdáik figyelmét, hogy ásnak. A kutya tele van energiával és azt szeretné, hogy a gazdi vele játsszon és dobálja neki a lasztit. Az viszont frusztrálja, ha a gazdi inkább mással törődik. Úgyhogy ahol tudtam, kivettem a padokat a futtatókból. A kutyások 90%-a el is fogadta ezt. Persze tudom, vannak idősebb kutyások, akik hamarabb elfáradnak, de minden futtató környékén vannak padok, 10 percre ott is le tud ülni megpihenni, ha szükségét érzi.
WLB: Lehet, hogy pár kutyatulajdonos úgy van ezzel, mint a szülők a gyerekekkel a játszótéren. Ő leül egy padra, a gyerekek meg elvannak egymással…
G. Zs.: Ha össze vannak szoktatva a kutyák, akkor játszanak ők egymással is, persze, de azért ilyenkor sem árt figyelni rájuk, a testtartásukra például, mert elég egy fadarab, és már össze is verekednek. Ha meg nincsenek összeszoktatva, akkor meg pláne figyelni kell rájuk. Még egy futtatóban is. Ott is megtörténhet bármikor bármi.
WLB: Az Óbudai Kutyás Egyesület mióta létezik?
G. Zs.: 2019 tavaszán alakultunk meg hivatalosan. A Hajógyári Kutyások csoportból nőtt ki, ami pedig már 6 éve működik. Az egyesület megalakulásának története eléggé érdekes, mondhatni, nem szokványos sztori. Még az előző óbudai polgármester, Bús Balázs szigorítást akart bevezetni a Hajógyári szigetre, aminek az lett volna a lényege, hogy sokkal jobban ellenőrizzenek minket, mint korábban. Például azért, hogy a kutyákat ott is mindenhol pórázon vezessük. Harminc éve járok ki oda, és ugyan mindig elengedtük a kutyákat, féltünk is, hogy megjelenik a közterület-felügyelet és megbüntet bennünket. A szabály ugyanis az, hogy Budapesten az összes közterületen, beleértve a Hajógyárit is, kutya csak pórázzal sétáltatható. Ezért korábban mindenféle trükkökhöz kellett folyamodni. A szigorítással viszont még rosszabbul jártunk volna, ezért bementem a felügyelethez, ahol megmutatták, hogy a sziget északi részén, egy zsebkendőnyi területen lehet majd csak elengedni a kutyákat. Mérges lettem, és mozgósítottam a hajógyári kutyás csoportot, majd nem sokkal később bejutottam Bús Balázshoz is. Neki nincs kutyája, semmi kötődése nem volt a témához. De meghallgatott, és nemcsak, hogy megértett, hanem az ügyünk mellé állt, sőt, azt is megbeszéltük, hogy mivel több mint húszezer kutya van a kerületben, alapítunk egy egyesületet. Így született meg az Óbudai Kutyás Egyesület. Az első igazi áttörést itt értük el Budapesten: a Római mellett az Óbudai-sziget az, ahol póráz nélkül is szabadon lehet kutyázni. A többi részén a városnak, lehet akármilyen erdős és zöld, csak pórázon. Különben megbüntetnek. Óbudán viszont lehet, és ezt a döntést elfogadták a nem kutyások is, azóta ráadásul évről évre egyre kevesebb a kutyákkal és kutyásokkal kapcsolatos lakossági bejelentés.
WLB: Milyen feladataitok vannak egészen pontosan?
G. Zs.: Bármilyen döntést hozok, igyekszem több oldalról is megvizsgálni, nemcsak a kutyások szempontjából. Figyelembe veszem a bringásokat, az autósokat, a gyerekeket és a szüleiket, az időseket és azokat is, akik félnek a kutyáktól. Majd hozok egy optimális döntést, ami mindenki számára elfogadható. Nem mindig vagyok népszerű, és előfordul, hogy pont a kutyások orrolnak meg rám. Például amikor kitiltottuk a kutyákat a piacokról. De ott tényleg nincs helyük, meg ne az legyen a séta, hogy a kutya lemegy a gazdival a piacra.
A feladataink egyébként elég sokfélék. Folyamatosan ellenőrizni kell a futtatók állapotát, ami hibás, azt javítani kell. Keressük a helyeket, ahova lehet újat telepíteni, arra pedig pénzt kell szerezni. Egy futtató, ha új, 5-10 millió forintba kerül. Etikett táblákat írok és teszek ki a kutyás helyekre. Közben viszek 20 különböző óbudai kutyás csoportot, velük is tartom a kapcsolatot, minden kutyás aktualitásról, változásról értesítem őket. És még lehetne sorolni. Viszont amióta megvan az egyesület, azóta érezhetően könnyebb lett az életünk is. Nemcsak az önkormányzat, hanem a közterület-felügyelet és a városfejlesztés is nagyon sokat segítőkész és együttműködő. Remek a viszonyunk. Nem is gondoltam volna, hogy ezt valamikor is elérjük. Szerintem, ami most Óbudán van, az példás, és minden kerületben ugyanilyen együttműködésre lenne szükség. Nemcsak kutyás dolgokban dolgozunk össze, hanem más ügyekben is, például, ha valaki tüzet gyújt a szigeten, és észrevesszük, azonnal szólunk a köztereseknek. Szerencsére ez a helyzet az önkormányzati választás után sem változott. Az új polgármesterrel ugyan mindent újra kellett kezdenem a nulláról, de ahogy időnk engedi, egyeztetünk és haladunk vele is előre.
WLB: A Hajógyárira járnak át más kerületekből is?
G. Zs.: Persze. A Hajógyári kutyások csoportjában összesen 2600-an vannak, ebből 30% az óbudai lakos. Van olyan gazdi, aki minden nap 70-80 km-ről hozza el ide a kutyáját, mert a kis faluban, ahol él, ott nem tudja elengedni.
WLB: A Sziget Fesztivál mennyire kavar be nektek?
G. Zs.: Építéssel és bontással együtt nagyjából 5 hétig nem tudjuk használni a szigetet a fesztivál miatt nyáron. Korábban nem voltunk túl jó viszonyban, mostanra viszont teljesen megváltozott a helyzet. Régebben a kutyások még két hónappal a fesztivál után is a hátrahagyott szemetet takarították a szigetről. Üveget, sátorvasat, amit csak el tudsz képzelni. Szép kis gyűjteményem van a lefotózott szemétről. Elég sok kutyát vittünk akkoriban a sürgősségire, és nemcsak rájuk jelentett veszélyt mindaz, ami ott maradt, hanem a kisgyerekekre is. De ma már velük is nagyon jó a kapcsolatunk, sokkal jobban figyelnek mindenre. Nem használnak műanyagot, körültekintőbben takarítanak, és mi is kapunk tőlük zsákokat, hogy ha találunk még valamit, akkor azt azokba gyűjtsük.
WLB: Nemrég a sajtót is megjárta a hír, hogy a tervezett gátépítés miatt közel 1000 fát kivágnak a Hajógyárin, ami ellen ti is tiltakoztatok. Hol jár most ez az ügy?
G. Zs.: Békés és politikamentes civil demonstrációt tartottunk a helyszínen. Nem is lehet elérni ebben az ügyben semmit, ha a politika is rátelepszik. Ezért írtunk egy levelet Fürjes Balázsnak, a Budapest fejlesztéséért felelős államtitkárnak, illetve Gulyás Gergely miniszternek, amiben leírtuk, hogy kik vagyunk, mit szeretnénk, és kértük, hogy ne legyen fakivágás meg a tervezett munkálatok. Nagyon jól ismerjük a Hajógyári szigetet, az életünk meghatározó része hosszú évek óta. Mi már most is rendezettnek tartjuk, és azt szeretnénk, ha a jelenlegi állapotában maradna meg. Nem követelünk, hanem kérünk, és politikai indítéktól mentesen, amit nagyon fontosnak is tartunk leszögezni. Eleve nagyon sokan álltak mellénk, mind a jobb, mind a bal oldal szimpatizánsai képviseltették magukat, de ezúttal együtt, mert a sziget sorsa alapvetően közös ügyünk. A 6 éve működő Hajógyári kutyások csoportban egyébként sem megengedett a pártpolitizálás, mert ahogy nincsenek jobb és bal oldali kutyák, úgy jobb és bal oldali fák sincsenek. A mai napig egyeztetünk a lakossággal, a vízművekkel, építészekkel és biológusokkal, mert az érveink szakmai, kulturált és civil érvek. Ez egy pártpolitikától független összefogás egy csodálatos természeti kincs megmentése érdekében. Jelen pillanatban a miniszter és az államtitkár válaszára várunk, és reméljük, hogy el is indul velük egy párbeszéd az ügyben. Készek vagyunk tárgyalni. Mindent meg fogunk tenni a sziget jövője és megmaradása érdekében. Mert ha belekezdenek, akkor a munkálatok ideje alatt a sziget el lesz zárva előlünk, utána viszont a partra nem fogunk tudni többé lemenni, és a kutyák sem fognak tudni ott úszni. Ráadásul elképesztő mennyiségű fát kell kivágni a védmű megépítéséhez. Ha átjössz a K-hídon, mindenki balra fordul: a családosok, a kutyások, a sétálók, de még a fesztivál is arra van. Jobbra viszont egy tényleg felújításra szoruló, lerobbant, dzsumbujos rész található. De nemcsak ahhoz akarnak hozzányúlni, hanem ahhoz is, ami minden oda járó ember szerint teljesen rendben van. Ez borzasztó lenne mind a természet, mind a szigetet használók számára.t
WLB: Azt a változást mennyire tartod jónak, hogy egyre több az olyan üzlet, munka- és vendéglátóhely, ahova kutyát is be lehet vinni?
G. Zs.: Szerintem nagyon jó, hogy megvan adva ez a lehetőség. Az, hogy mindenhonnan ki vannak, vagy ki voltak tiltva a kutyák, egyáltalán nem volt jó irány. Miért kéne a kutyát állandóan otthon hagyni a négy fal között? Miért ne jöhetne velünk ide vagy oda? Pláne, ha családtag. Persze én sem viszem magammal mindenhova, étterembe vagy koncertre például nem, mert az neki sem jó. Ugyanakkor ehhez az is kell, hogy egyre több legyen a felelősen gondolkodó gazdi, aki jól ismeri és szereti is a kutyáját.
WLB: A kutyások és a nem kutyások közti ellentétet hogyan lehet enyhíteni, feloldani?
G. Zs.: Hasonlóan, mint a bringások és autósok közöttit. Ha épül sok jó minőségű bringaút, akkor a kerékpárosok onnantól kezdve kevesebbet fognak az autósok között szlalomozni, és ezzel okafogyottá válik az ellentét is. A kutyás-nem kutyás ellentét esetében ez részben a futtatók, kutyás helyek egyre nagyobb számán múlik, illetve azon, hogy a kutyás etikettet sulykoljuk a gazdik irányába. Például, hogy ne engedje mindenkihez szabadon oda a kutyáját, mert lehet, hogy akihez odamegy, az pont nem szeretné. És ilyenkor az nem elég, hogy odakiabál, hogy “nem kell félni, nem harap”. Van egy tervem ezzel kapcsolatban. Szeretnék elmenni általános iskolákba másodikos-harmadikos gyerekek közé egy felelős gazdi programmal. Természetismeret órára beviszek majd egy kis- meg egy nagytestű terápiás kutyát és együtt megfejtjük a gyerekekkel, hogyan is kell egy kutyával felelős gazdiként bánni. És amikor majd felnőttekké válnak, már tudni fogják. Hosszú folyamat lesz, amit szeretnék Óbudán elkezdeni, aztán vinni tovább máshova is.
WLB: A többi kerületben is vannak a tiétekhez hasonló kutyás civil szervezetek? Van köztetek kapcsolat?
G. Zs.: Van. Viszont nincs annyi, hogy lefedje a teljes várost. És minden kerületben más-más problémák vannak. Valamennyi kapcsolat van köztünk, de nekem személy szerint annyi a dolgom itt Óbudán, hogy alig jut másra időm. Gyakorlatilag 24 órás szolgálatban állok a hét minden napján. De ezt nem panaszként mondom, mert nagyon szeretem csinálni. Egyébként ha segítséget kérnénk egymástól, abban biztos vagyok, hogy azonnal ugrana mindenki, tök mindegy, melyik kerületben tevékenykedik.
WLB: És olyan budapesti kutyás civil szervezet létezik, ami az egész fővárossal foglalkozik?
G. Zs.: Sajnos nincs. De nagy szükség lenne rá. Mert a kutyák száma nem csökken, hanem évről évre egyre nő. Meg azért is lenne szükség egy központi szervezetre, mert van olyan kerület, ahol nem túl jó a helyzet, és meg sem hallgatják a helyi kutyásokat. Tervbe is van véve, hogy a főpolgármester elé terjesztek egy ilyen ötletet.
WLB: Játsszunk el a gondolattal, hogy egy központi, az egész várossal foglalkozó kutyás szervezetet vezetsz. Mi lenne az első döntésed?
G. Zs.: Szívem szerint azt mondanám erre, hogy engedélyezném az összes zöldterületen a póráz nélküli kutyasétáltatást – csak ehhez az is kéne, hogy minden kutyatartó felelősen gondolkozzon. De sajnos ez most nincs így. Úgyhogy első körben a gazdik fejében tennék rendet. A kutyaiskolát kötelezővé tenném, hogy kutyásokként megtanuljunk a nem kutyások között élni. Persze nincs mindenkinek rá pénze, de akkor is szánjon arra hosszabb időt, hogy valahogy megtapasztalja, milyen lehet egy kutyával együtt élni. Van is erre egy egyszerű módszer – gyerekeknek. Aki kutyát akar, annak adni kell egy plüsskutyát, amivel egy hónapon át mindennap háromszor – reggel, délután meg este lefekvés előtt – el kell mennie legalább húsz percre sétálni. Aki végigcsinálja, annak lehet kutyája, aki meg nem, annak nem való.