– Engem abszolút nem rázott meg, ami velem történt – jelenti ki magabiztosan Bodóné Egresi Ilona. A 70 éves biatorbágyi asszony tüdőbetegsége miatt járt kontrollvizsgálatokra, amikor egyszer foltot fedeztek fel a tüdején. Biopsziás minta-vétel történt, de az nem mutatott ki veszélyes betegséget. A kivizsgálás ugyanakkor nem maradt annyiban, PET-CT vizsgálatra küldték, ami az egyik mellében is talált egy csomót, a tüdején pedig több gócot. A képek alapján tüdőáttétes emlőrákot valószínűsítettek.
Bodóné Egresi Ilona
– Úgy ítélték meg, hogy a tüdőben lévő gócok a veszélyesebbek, ezért mivel több kóros elváltozást is láttak, első lépésként a tüdőkórházban kiműtötték a teljes érintett tüdőrészt. A műtét utáni első napon kegyetlen fájdalmaim voltak, de másnapra már sokkal jobban éreztem magam. Ezt követően én nemigen éreztem, hogy bármi bajom is lenne, vártam a következő operációt. Ez hat hét múlva következett, amikor az egyik mellemet is leoperálták. Ez az operáció még annyira se viselt meg, mint az első. A műtét napján még kába voltam, aludtam, de másnap felkeltem, megmosakodtam, onnantól fogva jöttem-mentem. A kórházból hazamenve se tekintettem betegnek vagy hiányosnak magam. Semmivel sem vagyok kevesebb attól, hogy egy mellem van és nem kettő, eddig sem ettől voltam nő. Ha a sors úgy rendelte el, hogy így éljek, akkor így élek. De élek!
Csak feküdni ne kelljen!
Ilona tavaly áprilisban kapta az első kemoterápiát, ami megviselte, és az EKG szív-vizsgálat is azt jelezte, hogy nála más típusú kezelés felé kellene elmozdulni. Ezért a második ciklust már nem indították el, hanem átállították egy tablettás kezelésre. Azóta is azt szedi.
– Nincs nekem semmilyen panaszom, ami másnak nincs, aki már betöltötte a hetvenet. A bőröm a rákgyógyszertől kiütéses, ami kellemetlen ugyan, de el kell tudni viselni, ha ez az ára, hogy élhetek. A legutolsó CT vizsgálatok, a csontizotóp is azt jelezte, hogy rendben vagyok. Van néhány apró pötty, amit látnak, de ha azok úgy maradnak, ahogyan már egy ideje vannak, attól én még teljes életet élhetek. Van kikért élnem és dolgoznom: segítek a velünk élő sérült fiamnak, várom az unokákat, dédunokáim is vannak már. Ténykedek a virágoskertben, a veteményesben. Csak feküdni ne kelljen! – vallja Ilona.
– Nem szabad begubózni. Mozogni, mozogni kell minden áron, ez pedig szinte független az aktuális állapottól! Ha valaki olyan gyenge, hogy csak tíz lépést tud megtenni, akkor tegye meg azt a tíz lépést egy nap ahányszor csak képes rá. Mert ha nem teszi meg, holnap már csak nyolcat fog tudni lépni. Én bizakodó vagyok, de realista is. A Jóisten odafent úgyis eldönti, hogy ki az, akin segít és ki az, akin nem. De azért szerintem, aki pozitívan áll hozzá, akinek rend van a fejében és tesz a javulásért, annak nagyobb eséllyel lehet szerencséje is.
Nem vagyok csonka
– Nekem nem volt szükségem arra, hogy a lelkemet ápolják, nem igénylem a tutujgatást. Egy jó menedzsert kerestem, aki biztos kézzel levezényli a kezeléseket, a kontrollokat. Olyan orvost, aki mellett nem nekem kell utánajárnom a lehetőségeknek – eleveníti fel orvosválasztásának döntő kritériumát Fórisné Oláh Angyalka. Annak ellenére, hogy még fiatalon, 40 évesen szembesült az emlőrák diagnózissal, a sebésszel való megbeszélésen is határozott álláspontot képviselt: kérte, ne vacilláljanak az emlőmegtartó műtét eshetőségén.
Fórisné Oláh Angyalka
– Én nem szép mellett akarok, hanem élni. Nem a mellem határoz meg engem. Azt is leszögeztem, hogy nem akarok későbbi emlő-helyreállító beavatkozást sem. Nem vagyok hajlandó újabb és újabb műtétekre azért, hogy megfeleljek vélt vagy valós elvárásoknak. A férjemmel megbeszéltem, hogy ő elfogad így. A műtét után a gyerekeknek is megmutattam a sebet, ők is ugyanúgy szeretnek ezután is, így odahaza is csak akkor hordom a protézist, amikor kedvem van hozzá vagy kényelmesnek érzem. A nyaraláson fürdőruhában kezdetben még feszélyezett, hogy nincs meg a velem együtt mozgó valódi mellem, de sikerült ezt is leküzdenem. Nem kell és nem is akarok idegeneknek megfelelni, nem hagyom, hogy egy vakáción az együtt töltött idő élvezetét megmérgezze a szorongás. Mindenki az, amit magáról gondol. Ha én azt gondolom, hogy csonka vagyok, akkor az vagyok. Ha nem, akkor nem. És én nem gondolom magamról ezt.
Karácsonytól karácsonyig
Angyalka egy 2017-es nyaralás során vette észre, hogy valami nincs rendben a melle és a hónalja közötti területen. A 40. születésnapjára megkapta a diagnózist: nyirokcsomókba áttétet adó emlőrák. Négy kemoterápiával kezdődött a kezelés, azt követte az emlőeltávolító műtét, utána egy ideig csak kontrollokra járt vissza. Tavaly ősszel viszont köhögni kezdett, ami nem akart elmúlni, a következő kontroll pedig áttéteket mutatott a májban, a tüdőben, valamint a csontokban is. Nem tagadja, ekkor megijedt. Különösen, hogy az állapota folyamatosan rosszabbodott, amire az áttétek miatt elindított kemoterápia még rátett egy jó lapáttal. Úgy tűnt, hogy összeomlik a szervezete.
„A kórházban sem voltak biztosak benne, hogy lesz még közös karácsonyom a családommal. Két héten át jól megdolgoztak velem, hogy legyen karácsony. És lett. Én pedig azon vagyok, hogy legyen következő és következő is.” Év végén elvégeztek egy molekuláris genetikai vizsgálatot is, amelyre alapozva januárban egy célzott onkológiai kezelés kezdődött. Ez háromhetes ciklusokban mind a mai napig tart: első kedd a kezelés, második a vérkontroll, a harmadik szabad.
Mindig van holnap
Angyalka ma is dolgozik. A hajléktalanoknak, szenvedélybetegeknek, hátrányos helyzetű családoknak segítő szolnoki Humán Szolgáltató Központban pénzügyi előadó, emellett civil szervezeteknek segít pályázatok lebonyolításában. A műtétkor hiányzott egy hónapot, a decemberi összeomláskor pedig kettőt, de mindkét alkalommal igyekezett gyorsan munkába állni. A főnökét éppúgy beavatta, mint a partner civil szervezeteket az állapotába; mindenki a támogatásáról biztosította.
– Felajánlották, hogy ha úgy gondolom, akkor menjek táppénzre és „legyek beteg”, azt is megértenék. De nekem szükségem van arra, hogy szükség legyen rám. Nem foglalkozhatok állandóan azzal, hogy velem mi történik, mert az felőrli az embert. Az agyat le kell kötni, mert ha hagyjuk elveszni a káoszban, onnan nem nagyon van visszaút.
– A gyerekek tudják, hogy súlyos beteg lettem, de a család minden felnőtt tagja gondosan kerülte a rák vagy a kemoterápia szavakat. Nem akartam, hogy az iskolás fiam rákeressen az interneten ezekre a kifejezésekre és halálra rémüljön. Amit tudniuk kell, azt megbeszéltük velük. Tudták, hogy műtenek, tudták, hogy ki fog hullani a hajam, a kisfiammal együtt mentünk el fodrászhoz rövidre levágatni. Az elején drágán megvettem a parókát is, de nem használom, mert nem kényelmes, és az nem én vagyok, nem akarok szorongani és megfelelni sem. Ma rajtam nem látja senki, hogy bajom volna. Az agyam magam számára is törli a negatív gondolatokat, azokat nem engedem be. A mi családunk egy négyes fogat, amiben nekem még sok-sok tervem van a férjemmel, a fiammal, a most 10 éves úszóbajnok kislányommal. Továbbra is pörgős életet élek, és már nem akarok semmin sem idegeskedni. Nincs olyan, hogy nincs holnap. Ezt az opciót önvédelemből letiltja a rendszerem.
Egy probléma a sok között
A Pest megyei Hernádon élő, egy rendezvényszervező cég gazdasági vezetőjeként dolgozó Horváth Ágnes még legkisebb gyermekét szoptatta, amikor már sok évvel az emlőrák diagnózisa előtt kitapintott egy kis csomót az egyik mellében. Az elváltozást begyulladt tejmirigynek mondták, ami miatt nem kell aggódnia. Éveken át szoptatott, ám a kis csomó azt követően sem múlt el, ezért a nőgyógyásza ekkor már kivizsgálásra küldte: a mammográfia és az ultrahang rögtön rosszindulatú daganatot jelzett, ami ekkor már csecsemőököl méretű volt. Ahogyan Ágnesnek elmagyarázták, szerencséjére a daganat a mérete ellenére sem törte át a tumort körbevevő tokot, így sértetlenül, emlőmegtartó műtéttel ki tudták azt operálni. A kiújulási kockázat csökkentése érdekében kapott 25 sugárkezelést, ám kemoterápiát vagy hormonkezelést nem láttak indokoltnak esetében. Sem az emlőben, sem a környező nyirokcsomókban nem maradt nyoma a tumornak.
Horváth Éva
– Sosem volt egészségügyi panaszom, az emlőrák diagnózisát sem tragédiának, hanem egy megoldandó problémának fogtam fel. Nekem lelkileg az okozott inkább nehézséget, amikor láttam, hogy édesapámat mennyire bántja, ami velem történik. Nem engem kellett vigasztani, inkább én biztattam a családomat, hogy minden rendben lesz – emlékezik vissza betegútjának 5 évvel ezelőtti, 42 éves korában történt elindulására Ágnes. Férjének nem szólt betegségéről.
– A férjem külföldön dolgozott, 7 hónapos hajóúton volt. Ha elárulom neki, hogy beteg vagyok, azonnal ott hagy mindent és hazajön, de az számomra nem jelentett volna segítséget. A családban nem volt mindenki olyan szerencsés, mint én, a rák már okozott halált, férjem édesapja is tüdőrákban halt meg, ő úgy tekintett erre a betegségre, mint amiből nem lehet meggyógyulni. A gyerekeim akkor 10, 18 és 21 évesek voltak. Nem volt szükségem még eggyel több aggódó, pánikoló emberre magam körül. Amikor hazajött, már túl voltam a műtéten és még a sugárkezelések zajlottak. Rosszul esett neki, hogy hónapokon át azt hazudtam, hogy minden rendben van idehaza, de megértette miért tettem – idézi fel Horváth Ágnes. Azóta elváltak. Ágnes azt mondja, a döntésnek nem volt köze a betegséghez.
Jobb életet élni a megszokottnál
– Mivel nem volt betegségtudatom, a kontrollok előtt sem aggódtam sosem az eredmény miatt. Miután kivették a tumort és vége lett a sugárterápiának, én lezártnak tekintettem ezt a problémát. Akadtak olyanok is a környezetemben, akik kételkedtek benne, hogy egyáltalán beteg voltam-e: úgy gondolták, a rákot nem lehet ennyivel letudni, hogy közben egy nő egyedül neveli a gyerekeit és dolgozik is a kezelések alatt. De én másoknak is azt tanácsolom: csak annyit foglalkozzanak a betegséggel, amennyit muszáj. Nem szabad azon agyalni, hogy mi lesz. Azt kell végigcsinálni, amit dobott a gép. Az őrlődés és önsajnálat helyett próbálják meg a lehetőségekhez képest a megszokott életüket élni. Vagyis a megszokottnál inkább valamivel jobbat! – adja ki a túlélés, illetve a továbbélés jelszavát Ágnes.