Mint a kés a vajon úgy ment át a Magyar orvosi kamara kérése a kormány eddigi ellenállásán. A miniszterelnök bejelentette jogos az egészségügyi dolgozók követelése, talán elsőre olyan 150 százalékos béremelésről egyeztek meg. Jobb későn, mint soha. Gondolom, most az amerikai elnök se hezitálna egy ilyen ügy eldöntésekor, mikor az arcára illesztik a lélegeztető maszkot. Mindannyian engedékenyebbek, megértőbbek lettünk mióta ez az alattomos szabad szemmel nem is látható nyavalya kerülget minket.
Ami még elhangzott, hogy ezzel rekordnagyságú béremeléssel kivezetik a hálapénzt és az ügyletben résztvevőket, úgy az orvost, mint a beteget felelősségre vonják. Na, ebben nem hiszek. Tudomásul kell venni, hogy ez egy olyan tradíció, amely ellen semmilyen hatósági eszközzel nem lehet gátat vetni. A tehetős úgy is ad, a szegényebbek meg erre biztosan kuporgatnak egy szerényebb összeget. Ez így volt, s így is lesz. Fő az egészség. Takaréklángon.
A betegek kispadján, a kórtermekben állandó téma, kinek mennyit kell a zsebébe csúsztatni. Jómagam is sűrűn bűnbe esek és enyhe erőszakkal, de mindig ott hagyom a kitömött borítékot. Ha az orvos ellenállásába ütközök – felteszem a kérdést – miért nem fogadja el, talán ennyire menthetetlen vagyok. Na, ez mindig bejön, s ez a változat számomra is megnyugtató. Noha tudom, hogy e nélkül se kapnék sokkal rosszabb kezelést. Ettől még úgyanúgy a begyemben fejthetik a kisollót vagy a drága szikét.
Jut eszembe egy állítólag tutira megtörtént sztori. Egy szemérmes roma házaspár szülés után egy nagydoboz desszertet ad át a főorvosnak. Kellően hálálkodnak, mígnem a főorvos felfortyan – megjegyzi az ő tarifája legalább 30 ezer forint. Az újdonsült apa elszégyelli magát, visszakéri az ajándékot, kinyitja a dobozt, s az ottani félmillióból leszámol 30 ezret, s átadja a főorvosnak. Pironkodva hozzáteszi, esze ágába se volt a doktor urat megalázni. Állítólag a kórteremben lévő kismamák mindannyian fejükre húzták a takarót. Nem akarták, hogy meghallják a kuncogásukat.