Addig is irigykedve nézem a Vászonfehérítő utcai kocsitulajdonosokat, akik ködös reggelenként kihámozzák a kocsijukat a fólia alól, lekaparják a jeget a szélvédőről, ingujjra vetkőzve kurbliznak, vagy betologatják egymás verdáját. Ám ennél is jobban irigykedem azokra, akik már a garázsukat alapozzák a Szinva-parton.
Nagy Józsi kollégám, a szerkesztőség legvagányabb, legélelmesebb fickója somogyi születésű, de mindannyiunknál jobban ismeri a helyi dörgést. Vele megyek kuncsorogni Kissné doktorhoz, a harmadik kerület műszaki osztályának vezetőjéhez egy parkolóhelyért. Felkészülten, táskámban az akkori legnagyobb desszertes dobozzal, a csicsás Csárdással. Az asszonynak aranyszíve van, kéri,, legalább egy merkúros előrendelést vagy autónyeremény-betétkönyvet mutassak. Végül barátom oldalkocsis motorjának a forgalmi engedélyére csak kapnék helyet, ha találunk. Sikerül. Bár a sarka már a levegőben lóg, csaknem a patakba ér.
Utrata bácsit, az örökösen viharkabátban és gumicsizmában járó kőművest az Arany János utcai lottózóban lelem meg. Felidézi a jugoszláviai partizánélményeit, elárulja, Titóval egy sátorban aludtak. Hallgatásomért cserében vállalja az alapozást, de előrekéri az ezrest. Rögtön el is játssza, viszont hétvégén már locsolgathatom a betonalapokat.
Majd jön a neheze – Józsi barátom, a főnökeim legrosszabbika, beajánl a BÁÉV vezérigazgatójának. Vince bácsi utasítására egy héten belül kihozzák a kész garázst. Egy karcosat, hogy harmadosztályon számlázhassák. Jó nézni, ahogy betolat a bikaerős panelszállító Kraz a garázssorra, csigaként a hátán a kuckóval. A hidraulika kecses finomsággal teszi a helyére. Másnap reggel Grósz Géza bácsival, a város legismertebb lakatosmesterével alkudozom a patak partján. Nem méreget – mondja ezek a kalitkák egyformák – potom kétezerért megkapom a vasajtót, két szárnyas kulccsal. Az öreg partizán két szakadt embere egy sírhelynek tetsző szerelőgödröt is ás a garázs közepére. Csak úgy szemre kimérve. Olcsón.
Józsi barátomnak átellenben a Chlepko Edén van garázsa. Velem örül, elárulja, nem is sejtem, miért. Idáig nála parkolt az igazgatónk vadi új kávébarna Wartburgja. Gálánsan, nagyvonalúan ajánlja fel az enyémet. Próbálnék ellenkezni, ha volna merszem. Lajos főnök rutinosan betolat a betonbirodalmamba, hogy nálam vészelje át a csúszásveszélyes téli napokat.
Cirka egy hét kell nekem a garázsszomszédok feltérképezéséhez. Jó a csapat a kuckósoron. Meglett családapák menedéke. Itt tárolják a dugi pálinkát is. Kora délutántól zajlik az élet, a motorszerelés, a házi olajcsere és a traccsparti. A patak vizével akár kocsit is moshatnék, de még nincs mit. Hozzám is bekukucskálnak, gyönyörködnek a Wartburgban. Megszólnak, hogy sose állok ki vele. Okosítanak, hiába kímélem, semmivel se lesz drágább, ha majd eladom. Szinte szívom magamba a tudást, de nem árulom el, hogy bizony még nem az enyém.
Majd eljön az a nap is, hogy mehetek a Trabantomért. Szorongva jelzem, igazgató úr kedves szeretném a garázsomat visszakapni. Hiába köszörülöm a torkom, hogy elmondjam a téli albérletért mindössze egy ezrest kérek. Végül hallgatok. Már tavaszias az idő, az összes eresz csorog a városban, amikor együtt ballagunk a garázsomhoz.
Lajos vicces kedve csak addig tart, míg kinyitom az ajtót. Egyszerre látjuk meg, a kocsi tetején, mint a szőr, úgy állnak ki az apró cseppkövek. Letördel egyet- kettőt. A lakkal együtt pattognak a betonos csúcsocskák. Sündisznóra hajaz a Wartburg teteje. Az igazgató magában morog, látszik, haragszik az egész világra. Én is csak magamban kuncogok.
Mire a Trabantomat benavigálom, addigra már kész a kátrányos, tripla tetőszigetelés is. A partizánmester mindenhez ért. Józsi barátom se rejti véka alá az örömét – helyből vonja le a tanulságot, hogy más kárán tanul az ember…