Egy utcás város a miénk. Kár, nagy kár, hogy már nem mindennüt halljuk a Szinva patak csörgedezését. A Hősök tere is olyan kacifántosra sikerül. A belváros hangulatos ódon kis utcái a szeműnk láttára tűnnek el. Hiába mondják, gyalogosoké az elsőbbség, a motorizáció keresztül kasul vágja a zöldövezeteket is. Nehéz a különös döntések kulisszatitkait kideríteni, de egyszer csak sikerül. Majdnem.
Könnyű eltévedni a városháza gangos folyosókkal egymáshoz ragasztott épülettömbjében. Olyan korán van, hogy még kérdezősködni se tudok senkitől. Egyetlen biztos információ, hogy Horváth Béla főépítész mindenkit megelőzve elsőként jár be a hivatalba. Félórám marad, hogy a szobáját oroszlánként őrző titkárnőjével ne fussak össze. Végül is három hónapig tartó hasztalan levelezés és telefonálgatás után csak rátörhetek. Hiába is kopogok, még bejutva se akar tudomást venni rólam. A szobája minden zugában, halomban tornyosulnak az akták és a tervrajzok. Minden polcon még az asztala alatt is úgy sorjáznak a dokumentációk, mint holt tengeri tekercsek a múzeumban. Talán csak a harmadik bocsánatkérő köszönésemre fordul felém.
Arra a főutcai épületre nem lehet vitrint kihelyezni, sommáza a visszavonhatatlan véleményét. Statikai okokból, magyarázza a védhetetlent. Hiába minden laikus érv, de lassan puhul. Szerezze, be egy igazságügyi statikusmérnök véleményét aztán majd meglátjuk, zárja rövidre az audienciát. Ez az első találkozónk, nem is lopjuk be a szívünkbe egymást.
A munkakapcsolatunk viszont tartós és szálkás. Béla bácsi egy neves miskolci pallér fia, aki sokat tud a városunkról, de nehéz szóra késztetni. A született lokálpatrióta kíváncsiságával mindig próbálom faggatni, élete végéig. Nyugalmazott főépítészként minden városfejlesztési fórumon jelen van és szót kér. Hurcolja magával a degeszre tömött aktatáskáját és mindig előkapja azt a megsárgult iratot, amellyel a saját igazát védelmezi. Bármiről papírja van. Gyakran bejár a szerkesztőségbe, asztaltól asztalig kínálja a szerkesztőknek az éppen regnáló vároépitészetről szóló kritikus írásait. Elhessegettem magamtól a kisördögöt, eszembe se jut revánsot venni az első találkozásunkért. Sőt, ráveszem, árulja el, minek köszönhető a Miskolci belváros letarolása. Egertől Sopronig minden nagy múltú vidéki nagyváros sikeresen megőrizte a középkori történelmi arculatát, Miskolcot viszont tervezőasztalon érte a szőnyegbombázás. Az Arany János a Zöldfa és Vörösmarty utcák gettójából semmi nem maradt. A Népkertet és az Avas alját négysávos utakkal szakították szét. Muszáj volt e a Bató háznál áttörni a Széchenyi utcára, s a foghíjas sarkoknál mért nem örízték meg az épületek eredeti arculatát. Nem szemrehányásként emlegetem, hogy a legendás miskolci városszépítők jó szándékú véleményét se szívleli.
Máig is őrzöm a válaszait, a személyeset és a telefonon át elmondottakat is. Mondhatom, feltárulkozik az ember tragédiája. Nehéz és csaknem lehetetlen a politikai elvárásokat, az egymás után következő ötéves tervek doktrínáit szinkronba hoznia történelmi örökségünk megóvásával. Több ezer család lakhatását kellett biztosítani gyorsan és szériában. Ne felejtsük el, hogy a hetvenes évek elején még a csapvíz és a szennyvízcsatorna is hiányzik a belváros jó részén. A Mester utca környékén még az udvari kabinos budi a módi, a fürdőszoba ritkaságszámba megy és az ott lakók zöme az Erzsébet fürdőbe jár tisztálkodni. Például a Széchenyi úti bérlemények sorában csupán az utcafronti úgynevezett háziúri lakásokban van angol vécé és meleg vizes fürdőszoba. A többieket a folyosó végi közös kabinosba hajtja a szükség. Sebtében kell a hely a házgyári panellakásoknak. S ha egyszerre sok ezer embert telepítünk egy térségbe közlekedési infrastruktúrára is szükség lesz.
A városvédő kibicnek semmi se drága, többször is rákérdezek a Szabadságharc utcára. Mennyire fontos a zöldövezeten át egy utat taposni az Avasi lakótelep és a belváros közé. Elárulja, jómaga a harminc ezres lélekszámú városrészt se oda képzelte. Sajnálja, hogy a politikai döntéssel, magas beton kockaházakkal fejelték meg a városképet. S míg a Kiliáni lakótelep egy élhető szellős tágas zöld övezet itt még a talajmechanikai problémákkal is meg kellett küzdeni. A gimnázium spotcsarnokának építésekor vészesen megmozdult a föld. Bejelzett a riasztó. Mondja mindent leírt, mindig elmondta a véleményét, de a szocialista tervgazdaság számmisztikus világában senki nem merészkedik a gőzhenger elé állni.
Sokak szerint Béla bácsi hagyatéka feljegyzései skiccei várostörténeti érték. Van is valaki, aki egyben szeretné megvenni. Hogy sikerül e vagy nem, máig se tudom. Az viszont biztos, hogy ahányszor megfordulok a Görgey utcai megállóban ez is eszembe jut. Látom jellegzetes alakját, Columbo köpenyében ballagni kezében a vaskos iratoktól dagadó táskájával. S míg a buszra várunk jó ismerősként nekem rója fel, lám a sportcsarnok szintezését is elszúrták. Alacsonyra sikeredett. Hiába. Mondja, mintha bárki is még tehetné, hogy meg kellene emelni a szemközti utcáéhoz. Jól nevelten hallgatom, szóba se merném hozni a vitrinügyet…