A hetvenes évek óta minden nyári hétvégén megrohamozzuk a Balatont. Tulajdonképpen tavaly se volt másképpen. Emlékszem milyen sor állt a siófoki Lidl áruház előtt még hétköznaponként is. Persze ezeknek a kiruccanásoknaka velejárója, hogy rá kell hajtanunk az M7-es sztrádára. Mivel magam is megtapasztaltam a péntek délutántól vasárnap éjfélig tartó száguldásokat, cammogásokat és alkalmi dugókat már régóta hétfő reggelenként és csütörtök délutánonként indul , s jövök a magyar tenger partjára. Emlékszem a nyolcvanas években a rádión át hallhattuk milyen forgalomszervezési konstrukciókat vezet be a rendőrség minden nyárra. Helikopterről pásztázták az autófolyamatot, hogy az eszeveszett száguldozókat, szlalomózokat kiszürjék. A pálya feletti hídakrók még tányéros radarral és távcsővel “lőtték ki” a renitenskedő sofőröket. Ma már annyira megszoktuk mindezt, hogy rá se rántunk. Valójában minden ilyen útazás képes megteremteni azt a fáradságot, izgalmat, stresszt, amelyet aztán kipihenhetünk a víz közelben.
Hogy is volt azelőtt, amikor még nem volt M7-es és az oda vezető utak községeken át tekeregtek. Mi volt a harmincas években, amikor már a középosztály felkapott és divatos üdülőhelye lett a Balaton. Nos, az odalátogatók zöme gőzmozdonyos vasúttal utazott oda.Ezeknek a kis vidéki állomásoknak máig is megvan az a filingje amire a városokból kiszabadult polgárok egész évben vágytak. Csend, nyugalom , jó levegő és a tó víz illata.
A címképen egy hidroplán látható, amely éppen Budapesten a Duna partján a Balatonra utazókat várja. Egyszerre 10-12 utast reptettek Siófokra. Hétvégeken menetrendszerűen közlekedtek. Gondolkodjunk, lenne e egy ilyen attrakciónak, szolgáltatásnak keletje manapság. Nem most, a járvány lecsengése után. Húsz perc, felszállás a Duna partról és mire észbe kapunk már is leszálltunk a tóra. Izgi lehetett!