Sziporkázom. Legalább három-négy ötletem lenne a Széchenyi út hangulatos szobrokkal való benépesítésére. Jól mutatna egy kirakati világításokat kapcsolgató öreg úr szobra. Még bennem él a képe, ahogyan sötétedéskor, rongyos, kockás kabátjában rója le és fel a Forintot és az Ötven fillérest. Egy gáz lámpagyújtogató is kellene, bár őt már csak régi képekről ismerem. Ám a csúcs a Weidlich palota előtt két kézen járkáló Tarzan figurája lehet. A szerencsétlent egy villamos gázolta halálra.
Nem irigylem a kortárs szobrászokat. Nem elég, hogy egyre kevesebb jut a köztéri alkotásokra, ráadásul a mindenkori politika alaposan meghatározza a megrendeléseiket. Immár csaknem egy évszázada élen járunk az újratemetésekben, a szobordöntögetésekben és az ezzel párhuzamosan zajló történelemírás korrekciójában. Miskolc munkásmozgalmi emlékművei, a vaskos, zászlót lobogtató női alakok árnyékosabb helyekre költöztek, de az idegen megszállók síremlékei, az egyetlen Lenin szobrunkkal a Hősök temetőjébe, illetve a múzeummá avanzsált szoborparkba költöztek. Nem sírjuk vissza ezeket.
Miskolc szobrainak sokasága óriási érték, itt az ideje, hogy valamennyit leltárba vegyük. Szunyogh László, városunk főépítésze mondotta, hogy utoljára a közelmúltban elhunyt Barna György és Dobrik István készített egy fotógalériát ezekről. Sajnos nem sikerült befejezniük ezt a projektet. Hiányzik egy teljes, naprakész értéktár. A városgazda listáján elsősorban csak a köztéren állók szerepelnek, amelyeket rendszeresen megtakarítanak a rájuk telepedő galambok csúfságától.
Szunyogh Lászlótól tudom, hogy bár a rendkívüli járványhelyzetben úgy hallgatnak a múzsák, mint a háborúban, s most, amikor a mecénások se tolakodnak, mégis számíthatunk egy ígéretesen újszerű alkotásra. Kraitz Gusztáv, a Svédországban élő miskolci születésű művész már nem ismeretlen városunkban. Neki köszönhetjük a Szinva terasz párkányán díszlő Almákat. Az idős szobrász, feltehetően saját, fiatalkori élményeinek emlékére, egy különleges művel ajándékoz meg minket a közeljövőben. Az
Újgyőri főtéren már letették az alapjait annak a kohászati salaköntőüstnek, amely sötétedés után a lávaszerűen fortyogó tüzes vas sejtelmes fényeit sugározza majd az ég felé. Ez tökéletes emléket állít az elmúlt évszázadok virágzó kohászatának. Annak az időszaknak, amikor a lángoló, parázsló salak vörösre festette a Bükk domborulatainak látképét. Mihelyst megszűnnek az utazási korlátozások és az idős alkotó egészsége engedi, ezt is felavatják.
Megtudtam, főépítész úr is kedveli a talapzat nélküli műalkotásokat. Számára is nyerő Szanyi Borbála Mancs szobra és Kutas László, Szinva teraszon álló Miskolci lányok kompozíciója. Mindenki láthatja, hogy a legendás mentőkutya szobránál folyamatosan égnek a mécsesek. Az alkotás annyira tökéletes, hogy az arra sétáltatott kedvencek mindannyiszor körbeszaglásszák neves elődjüket.
A belvárosban az igazi turisztikai látványosság a három bronzlány. A békebeli idegenforgalmi szezonban sorban álltak egy-egy fotóért, a lányok bűvkörében a padra ülve. Már csak egy városi legenda hiányzik, hogy elterjedjen, aki megsimogatja, a kacsójukat hamarosan megtalálja a párját. Ekkortól majd évente cserélni kell a kezüket.
A citynél maradva nem kerülhettük meg a sokat vitatott villanyrendőr bódéjának az újraállítását. Sokunk szerint ez a miskolci checkpoint – az első randevúink találkahelye. Kevesen tudják, hogy a kereszteződés nevét adó rendőrségi objektum úgynevezett közműkapcsolata már készen van. Nemrégiben a megyei kapitányság sajtóosztályán dolgozó lokálpatrióta kollégáim is biztosítottak arról, hogy teljes mellszélességgel támogatják a projektet. Erre mondják, ha ők is, akkor ki lehet ellenünk…
Talán eljön az idő, majd amikor az öreg lámpagyújtogató összefut a kézen állva futó Tarzannal, s meg se állnak a kereszteződés felé nyújtózkodó rendőrlámpáig. Amelynek az aljában egy régen látott, óriási, recés szélű, alumínium egyforintos terpeszkedik….
( Barátom Deutsch Miklós üzente – Döncinek hívták a miskolci kirakatok ki-be kapcsolóját.)