Nagy konyhánk örökös darabja a mindenkit túlélő szálkás, fekete, vizeslóca. Rajta
egy mázos vödör és egy horpadozó füles kanna. Mellette árválkodott egy puritán mosdólavór, dongalábú,
rozsdálló vasállványon. Drága
édesanyám oltalmazta, mondogatta, lány korában ezt a
rózsával cirkázott vödröt sok
ezerszer töltötte meg a kútból
merített vízzel. Egy gangos lakás első emeletén felnőve nehéz elképzelni a kútra járást,
de még az utcai csapnál való
sorakozást is. Számomra már
az is trauma volt, amikor csőtöréskor vízzel kellett tele spájzolni a vájdlingoktól a kádig
mindent. Természetes volt,
hogy egy csavarással bármikor
vizet fakasztok a falból, mint
valamikor Mózes a kősziklából.
Nos, a miskolci Nagyavas felsősoron már többször
is megcsodáltam egy nagyra
méretezett, fehérre mázolt,
borháznak álcázott épületet.
Röstellem, hogy idáig nem is
tudtam, micsoda ipartörténeti emlék rejtőzik itt, a város
felett. Mint egy kastélynál,
mindkét oldalán egy meredek, túlméretezett fokokkal
teli lépcsősor vezet a tetőteraszra. Egy kicsit a semmibe, mert innentől csak a csupa gazos hegyoldal látható.
Elölről impozáns látvány,
igazából kilóg a környék
pincéi közül. S ki gondolná,
hogy ez a város első víztározója, olyan, mint valamikor
a faluhelyeken gomba módra terjedő hidroglóbusok. A
Pipiskedombnak becézett
hegy üregében két egymástól elkülönülő, 750 köbméteres medencét vájtak ki a
múlt század elején. Micsoda
szentségtörés lehetett ez annak idején, a sok borospince
szomszédságába egyszerre
két vizes medencét álmodni. A ház előterében sok hatalmas elzárócsap, vaslétrák
a medenceszinti mélységben, és kékre mázolt vasajtók a tárolókban. Ebben a
járványhelyzetben nem kukkanthattam be a tározókba,
csak sejthettem, hogy olyan
barlangi csónakázótóra hajazó látványban részesülhettem volna.
Viszont megtudtam, hogy a
város első vízközműhálózatát
1913 februárjában adták át.
Előtte kiépítették a mostani
tapolcai barlangfürdő melletti gépház elődjét, amelyben a
két szivattyút még 300 voltos
motorral hajtották. Megjegyzem, a világítás még 110 voltos feszültséggel ment. Ezek
a gépek percenként 500 ezer
liter víz felhozatalára voltak
képesek. Ehhez Tapolcáról
csaknem negyven kilométeres, cirka félméteres átmérőjű
csőhálózatot kellett lefektetni.
S majdnem ugyanilyen hoszszúságú szennyvízcsatornát
is építettek.
Az első világháború idején
mindössze 43 ezren lakták
Miskolcot, és a 4843 ingatlan
közül mindössze 840 lakásba
vezették be a vizet. Nos, tudjuk, a múlt század derekán
sem volt sokkal rózsásabb
a helyzet, hiszen a belvárosi ódon házak szanálásáig, a
panelprogram megjelenéséig egyáltalán nem volt ritkaság, hogy az utcai tűzcsapokról hordták a vizet. Miközben
ez az avasi tározó immár
csaknem 110 éve rendületlenül üzemel, forradalmakon,
világháborúkon át. Minden
tiszteletet megérdemel ez a
műszaki alkotás, amely elődeink munkáját dicséri.
Egyébként jelenleg már
több mint félszáz ehhez hasonló víztározó gondoskodik
a szomjoltásunkról, hogy mosakodhassunk, leöblíthessük
a toalettet és kertet locsolhassunk vagy kocsit mossunk.
Megtudtam, ezek a létesítmények 660 kilométer hosszú,
bonyolult vezetékrendszerben
vannak összekapcsolva, hogy
egy nagyobb csőtörés esetén
se kelljen vízkorlátozást bevezetni.
Emlékeimben él, hogy a
múlt században nem volt vízóra a MIK-es bérleményekben. A négyzetméterenként
egyforintos lakbérbe ez is beleszámított, mint a szemétszállítás. Nem is spóroltunk
vele. A dinnyét, a szódát és a
sört is a csorgó csap alatt hűtöttük. Fagytalanítás helyett
is inkább csurgattuk a vizet.
Persze azt sem tudtuk, hogy
mennyire ártalmas s mérgező
az azbeszt és az ólomcsővezeték. Legalább egy fél évszázad
kellett ahhoz is, hogy a teljes
hálózatot lecseréljék.
Erre koccintsunk! Miskolci csapvízzel. Semmi kockázat. A laboratóriumi mérések
szerint miénk az ország egyik
legegészségesebb, legjobb
csapvize.
Szántó István