SzántóGráf

Szegedi Laci mikronovellái – elektromos drótpostán – egyenesen az íróasztala fiókjából

 

– Te, figyelj Laci, én minden nap gyomorgörccsel jövök be dolgozni. Mert nem tudom mi lesz? Mi lesz? Ha valami lesz? Na, gurítsuk el innen ezt a farönköt, mert ha rohanni kell, tudod… Ugrándoznak, ágról ágra, fáról fára, ha leesnek, rohanni kell.

– Te is figyelj, mert ez így nem lesz jó. Rámegy az egészséged.

– Itt vagyok egész nap, leesnek, felmennek, ugrálnak, ugrabugrálnak, hát rámjön a frász. Naponta többször újak is megjelennek. Azok is ugrálnak, hát mi lesz, ha valami lesz, gurítsuk akkor arrébb ezt a rönköt, útban van, ha rohanni kell…

– Nem értelek én Téged, hát hova kéne rohanni? Én is mókusokat etetek, akárcsak Te, nekem is ez a munkám, itt van a sok dió, mogyoró, zsenge makk is akad a szekrényben, ez maga a tökéletes, kimért nyugalom, és szépség, egy igazi szakma, minden szépségével.

– De ha leesnek, vagy túl magasra mennek fel, rohanni kell. Van elég baj.

– Hát igen, a mókusok élete se fenékig mogyoró. Ha leesnének, meggyógyulnak majd, oszt’ visszamásznak.

– Nem. Pont ez a baj. A frászt hozzák rám.

– Te, figyelj, nem messze van a szobanövény divízó, csak locsolgatni kell, adagolni a tápot, a friss permetet, nőjenek nagyra, otthonok díszei lesznek.

– De én szeretem ezt a mókusetetést. Igaziak, és kiszámíthatatlanok. Szeretek itt lenni.

Szegedi Laci

– Hát, akkor kezdjük.

– Kezdjük, rohanjunk, rohanjunk!

– Hova rohanjunk???!

– Le fognak esni.

És ebben a pillanatban, mintha végszóra vártak volna, hat kismókus lepottyant.

Exit mobile version