Ha kenyér van, minden van. Mamám elmondása szerint lány korában, a kis falujukban, Hernádvécsén hetente háromszor dagasztottak és megszokott volt, hogy maguknak sütöttek. Ilyen, mint kenyérbolt nem létezett, a pékséget sem ismerték. Mint ahogyan a száraz kenyeret sem. Tökéletes volt a táplálkozási lánc, egy karéjnyi sem került a szemétbe. S még jószágoknak is jutott belőle, de vízbe mártva a kutyák sem vetették meg. S mint ahogyan elmondta még az alkalmi koldusoknak is kentek a zsiros deszkából. S a lisztnek aratástól aratásig ki kellett tartania. Pont annyi volt amennyinek lennie kell. Emlékszem drága nénikém örökölte a család lisztes ládáját, a spájz ékességét. A ferdén záruló fedél alatt egy veretes lapátka lapult. Őrzöm, mint egy családi ereklyét.
Édesanyám visszatérő elbeszélése szerint Auschwitzban a német tiszti étkezde ablakából kenyérgalacsinokat dobáltak a barakk előtt dolgozó, krampácsoló nőknek. Az éhség nagy úr, a katonák örömüket lelték az egymást taposó lökdöső foglyok küzdelmében. Mamám fogait összeszorítva nem alázkodott meg. Egy tisztnek feltűnt, a közömbössége és egy törlőnyi kenyérrel lepte meg. Alig várta, hogy megossza a testvéreivel. Állítólag éjszaka a javát kilopták a feje alól, érzékelte is, de hagyta is.
Miskolcra kerülve a belvárosi lakásunk ablakai alatt évtizedekig a város egyetlen kenyérboltja volt. Láthattam, kezdetben, kosarakban egymásra dobálva hozták az árut majd újítottak, polcos, gurulós konténerekben szállították a kenyeret. Csak a péksüteményeknek, a kiflinek és zsemlyének maradtak meg a lyukacsos falú ládák. A lépcsőház szomszédos volt a bolt raktárával így aztán mindig olyan pékség illat lengte be a márványlépcsős feljárót.
A történelem zűrzavarában is enni kell. Édesanyám az ötvenhatos forradalom legkritikusabb napjaiban, óráiban is úgy gondolta kenyérnek lennie kell. Aki megjárta a pokol bugyrait meg se rezzent a fegyverropogás hallatán. Zöld lódenkabátja alatt valamennyi szomszédunknak egyedül hozta el a kenyeret. A villanyrendőrnél tüntetők fagyoskodtak, mondta is, ő bizony nem fázott, vékony kabátja alatt ott lapultak a még meleg kenyerek.
Egyébként élete alkonyán egyre válogatósabb lett. Például más naponta hordtam neki a centrum spárból a Hernádnémeti félbarnát. Persze ebből is csak másodszori sütésűt kérte. Ha akartam volna, sem tudom becsapni, máig sem értem miként tudta megkülönböztetni a reggelit a délelőtti szállítmánytól. S ha késett a 11 órás szobrozhattam az áruházban. Ha maga ment érte ismerték annyira, hogy Jolika néni a raktárban is válogathatott, a zacskós kesztyűben. Megesett, hogy mégsem kaptunk, ilyenkor megnyugtatott – van még tartaléka a mélyhűtőben, majd kienged.
Amúgy a géneket lehet módosítani, megváltoztatni, de az enyém változatlan, öröklött. Élek halok a jó kenyérért Egy sárgásbarna sercli, az a ropogós legyen az fehér vagy félbarna, egy kicsit liszttel behavazva számomra a mennyország. Éttermi rossz szokásom, mint a már éhes napközis kicsipegetem a kenyereskosár legszebbjeit. Esküszöm, ebből már kisejlik milyen a vendéglő konyhája. Igényes helyen mindig finom a kenyér.
Nincs tovább. A konyhánk felől a frissen sült kenyér illata száll. Belengi az egész lakást. Feleségem ma is megnyitotta a pékséget. A képen látható gyönyörűség a saját kreációja. Állítólag melegen egészségtelen, na de a rá olvadó, sárgálló házi vajjal gyógyító hatású. Jut eszembe – a zsemlye bucik még a tepsiben kelletik magukat.