Ha nem tanulsz, legfeljebb
utcaseprő leszel. Bizonyára
nem csak engem rémisztgettek ezzel. Így aztán már gyermekként kiemelt figyelmet tanúsítottam a szakma iránt.
Eltöprengtem, tényleg olyan
szörnyűség a járdát seperni,
vagy csak ez is olyan felnőttes
legenda, hogy megszeressük
az iskolát.
Emlékszem, az ötvenes
években, sőt még a hetvenesben is lovas kocsikkal gyűjtötték a hulladékot. A gumikerekes alkotmányon egy nagy
fémtartály volt több ferdén felhajtható nyílással, s a házunk
szemetét vödrökből zúdítottuk ide. Azt is feltérképeztem,
hogy a Széchenyi utcán ötszáz méterenként volt egy-egy
utcaseprő. Mivel a Búza téri
nagypiacon többen is szorgoskodtak, megfigyeltem az öltözetüket. Egyenruhára hajazó,
rangjelzés nélküli cájgöltönyt
kaptak még az asszonyok is.
Ehhez járt egy tányérsapka is,
amelyet elég mókásan, csálén
félrecsapva viseltek. A felszerelésük tartozéka egy faszerkezetű talicska, oldalán két
vesszőseprő, vödör és a kanalas szemétlapát. Az a hosszú
nyeles, amelyre rá is támaszkodhattak. Egyébként reggel, délben vagy éppen zord
időben a kékesszürke kocsik
a Szinva-híd melletti korcsma előtt sorakoztak. Ez volt
a találkahely a lovas kocsival,
ahol átlapátolták a furikjaikban összegyűlt szemetet. Ha
egy nagylámpás szolgálati bicikli is ki volt támasztva, akkor a vállalat reszortfelelőse
is ott volt. Ellenőrizni a tisztaságot.
Majd slapajként sem feledkeztem meg a József Attila
utca 65. szám alatti köztisztasági vállalatról. Az igazgatóval
való első találkozóm nem sikerült fényesen. Hiába érkeztem
pontosan, jócskán megvárakoztatott. Bosszúból gondoltam, revánsot veszek, és azt
is megírom, amit csak belső
információként osztott meg
velem. Így másnap megjelent
főcímként, bepelenkázzák a
szemétszállító lovas kocsik pacijait. Ami egyébként nem is
lett volna ördögtől való ötlet,
hiszen számos panasz érkezett
a belvárosban elszórt lócitromokra. A cégvezető pedig úgy
gondolta, ezzel az ötlettel nevetségessé válnak, nem is sejtve, hogy a bécsi konflisok már
régen alkalmazták ezt a módszert.
A későbbiekben, amikor
már elmélyült a munkakapcsolatunk, kölcsönös bizalommal lettünk egymás iránt,
megtudhattam, kevés alapja
van a gyerekkori fenyegetésnek. Még a hetvenes években
is számos magasan kvalifikált
utcaseprő szorgoskodott városszerte. Akadt köztük jó néhány olyan deklasszált elemnek nyilvánított értelmiségi,
akit a rendszer csak ebben a
körben alkalmazhatott. Akár
doktorátussal. Mit is mondjak,
akár át is értékelhettem volna
a gyermekkori intelmeket, ehelyett magam is továbbadtam a
családban.
Mindez arról jutott eszembe,
hogy mindig is szerettem volna egy nagy vesszőseprőt. Egy
olyat, amely az utcaseprők tenyerét edzette, törte, hólyagosította. Így aztán, amikor megláttam Hernádnémeti előtt a
35 –ös út melletti söprűárust,
azonnal leblokkoltam. Az alkalmi áron vett szerzeményemmel pedig eldicsekedtem
a szomszédomnak. Aki alaposan lehűtötte a lelkesedésemet. Kezdte azzal, hogy drágán vettem, hiszen gyerekjáték
egy ilyen eszköz összefűzése. A
mi utcánkban kilóg a kertekből a veresgyűrű és a kecskerágóbokor. Bezzeg ő seperc letördelt három szerszámra valót
is. Méretre szabta, hajlítható
dróttal összefogta, és egy kiszolgált seprőnyélhez kötözte.
Bevetésre készen.
Olyan szépek, hogy még a
boszorkányok is megirigyelnék.
SZÁNTÓ ISTVÁN