Hol volt, hol nem volt, volt
egyszer egy miskolci napilap.
Nagy, piros ponttal a fejlécén,
a Déli Hírlap, amelyet a rendszerváltásig csak másnapi
kiszállítással vittek házhoz.
Frissiben csak a rikkancsok
terjesztették. Úgy délelőtt tíz
óra tájban, lepörgettek 1015 ezer példányt a Borsodi
Nyomdában, majd a postai
furgonok fél órán belül kihordták az újságos pavilonokba. Amelyek előtt már türelmesen vártak a törzsvásárlók.
Minden időben Veres Mihály,
Miska bácsi, a lapkiadó vállalat igazgatója volt az újság
legeslegelső olvasója. Mire a
nyomdagép felzúgott, ő már
a szortírozó mellett állt. Övé
volt az első Déli Hírlap. Mire
felért az első emeleti igazgatói
szobájába, már ki is olvasta.
A kilencvenes évek derekán
eltűntek a gyárak, a Tiszai
pályaudvar környéke is elnéptelenedett. Érzékeltük, vége
a lap utcai árusításának, a
fennmaradás egyetlen mentsvára a reggeli megjelenés és a
postai kézbesítés megszervezése. Ekkor szembesültünk a
korábban lebecsült marketing
fontosságával. Rádöbbentünk, bármilyen jókat írunk,
az igazi kihívás a lap eladása, az előfizetők toborzása.
Hirtelen tele lett a padlásunk
jó tanáccsal. Például ajánlották, csinos nők és aranyos kiskutyák fotóival mindent el lehet adni.
Nos, ebben a lenni vagy
nem lenni időszakban csaknem egyszerre sikerült két
trükköt bevetni. Az egyik az
volt, hogy minden előfizetőnk kapott ajándékba egy
kistévét, amely egyben rádió
is volt. A meglepően olcsó készülékeket dömpingáron vettük egy grúz kereskedőtől a
józsefvárosi bazárban. A magyarul alig beszélő tulajdonos
nem értette, minek nekünk
ez a sok kistévé, amellyel úgy
teleraktuk a kocsinkat, hogy
még a műszerfalra is jutott
belőle egy sornyi. Hetente kétszer kellett szállítani, olyan
sokan ácsingóztak erre. Volt
olyan család, amely a különleges ajándékért három újságot is rendelt.
Hasonló sikere volt annak a háromszáz forintért
kialkudott vékony, aranyozott nyakláncnak, amelyet
a Könyvklub támogatásával
szereztünk be.
Közben továbbkerestem
azokat a szolgáltatásokat,
előnyöket, amelyekkel megnyerhetjük az előfizetőink
kegyeit. Így bukkantam egy
különös hirdetésre. A fővárosban, a Westenddel szemközti
kis utcában, az első emeleten
megnézhettem a világ első fiatalító ágyát. Arra spekuláltam, hogy előfizetőink a mi
ajándékunkként élvezhetik
ezt a szolgáltatást. Horváth
Laci barátommal, kollégámmal körbegusztáltuk a vastag csövekkel körbebástyázott
speciális franciaágyat. Semmi különöst, kockázatosat
nem tapasztaltunk. A feltaláló elmondta, eladó az ágy, de
akár egy kúraszerű kezelésre
is igénybe vehetjük. A működésének a lényegét eltitkolta.
Biztos, ami biztos, Lacit kértem fel a tesztelésre, gondoltam úgyis nekem kell majd
elfogulatlan, szubjektív döntést hoznom, mennyire is fiatalodik meg. Ha pólyában
ébredek, erre aligha leszek alkalmas.
Talán egy óra is eltelt, mire
visszaértem. Kollégám még
mindig jóízűen hortyogott,
alig volt szívem felkölteni.
Muszáj voltam, nehogy túlfiatalodjon. Emlékszem, kifelé menet dicsérte az ágyat,
mondta csuda kényelmes,
de még nem igazán érzékeli a megújhodást. Így ott el is
döntöttem, ezzel a szolgáltatással nem ajándékozzuk meg
az olvasóinkat.
Rosszul tehettem, talán ma
már ők lehetnének a jövő zálogai. Lám, ki is öregedtek,
mint magunk is…
SZÁNTÓ ISTVÁN
Megfiatalíthattuk volna az Olvasóinkat – megjelent a Miskolci Naplóban – ma már magam is befeküdnék abba az ágyba
