Tetszenek tudni minden érettségi találkozón illő felállni és elmesélni a volt osztálytársaknak mi is történt velünk az utóbbi években. Sosem szokom meg. Jómagam, mint sz betűs az utolsók között kerülök sorra. Szalai Évike után következek ugyanúgy, mint hajdan amikor a tanáraink szúrós szemmel lapozták a naplót, latolgatták kit hívjanak ki a táblához. Ilyenkor már a torkomban dobogott az szívem, az órát lestem számolgatva az időtávot, hogy Évike sorsára jutok e vagy nem.
Jó szokásom leküzdhetetlen. Ahelyett, hogy azt figyelném mit is mondanak a többiek, az előttem szólok, izgulok. Noha tudom, az évek múlásával egyre kisebb a kockázat. A Tanító már nem osztályoz, csak egyre kell figyelni semmi dicsekvés, semmi panaszkodás. Mi sem természetesebb, hogy nem vetélkedünk a műtétek az egészségügyi beavatkozások számában ezzel szemben nem szabad kihagyni az unokák számát, s elért dicsőségeit.
Következik majd a képes beszámoló…..
