Mivel két évtizeden át a
belváros legnagyobb kenyeres boltja felett laktunk, friss
péksütemények kellemes illata
lengte be a lépcsőházat és a lakásunkat is. Pékség sosem volt
itt a Széchenyi utca 50. szám
alatt, de az udvari raktárból
hatalmas, lyukacsos alumínium ládákból innen osztották
el a friss kenyeret.
Jó, ha évente egyszer rendezték át a bolt kirakatát.
Augusztus huszadikára rendre kitaláltak valami ütős politikai szlogent, és tudatták,
hogy ezentúl a kifli és a zsemle is már az új lisztből készült.
Ilyentájt hallgattuk a Münchenből sugárzó nyugati adó
híreiben, hogy a jó magyar
búzát eladjuk, és a mi kenyerünket francia lisztből sütik. Igazából ezek a pletykák
nem sok vizet zavartak. Hiszen már választék is volt a
polcokon – kinek fehér, kinek
a barna. Egy áron, kilónként
három forint hatvan fillérért,
míg a zsömle és a kifli – akár
sósan vagy vizesen – darabonként mindössze negyven fillérbe került.
Mivel drága szüleim a valamikori terményforgalmi és
begyűjtési vállalatnál, a majdani István malomban dolgoztak, gyerekfejjel is érzékeltem a már júliustól kezdődő
betakarítási szezon összes
hajcihőjét. Tervgazdálkodásban éltünk, apám sofőrként aratásról aratásra vitte
a vállalat igazgatóját, aki a
helyi tanácsházáról azonnal
megtelefonálta, hol, mire lehet számítani. Persze csak a
jó híreket. Zoltán József bácsi
az állását kockáztatta ilyenkor. Délutánonként magam
is velük tartottam a határszemléken, mert ilyenkor,
aratás után, egy kosárra való
igazi szalmaszálat gyűjthettem. Ebből egy hónapig versenyben fújtuk a szappanos
gömböket a gangról. Ennél
szórakoztatóbb és ártatlanabb játékot el sem tudok képzelni.
Később édesanyám Bobcsáknéval, a labor vezetőjével elemezte az új liszt sikértartalmát. A többszintes
István malom minden emeletén mintát vettek, hogy a sütőszerű spektrográfban kimérjék a minőségi szintet. Majd
ezt titkosították annyira, hogy
csak dr. Szabó József igazgató
vagy Balla Andor főmolnár
tudhatta meg az igazat.
Az aratást záró nagy ünnep,
amikor legálisan is ihattak az
üzemben, az augusztus huszadika előtt volt, azon a napon, amikor a felcicomázott
teherautókon az utolsó búzarakomány is beérkezett. Előttem van a kép, az udvarostól
a portásig mindenki lelkesen
morzsolta a búzaszemeket.
Hozzáértő tekintettel. Végül
magam sem maradhattam ki
ebből a szertartásból, amelyhez nemcsak Kőbányai sör,
hanem finom szalámis szendvics is jutott az udvari asztalokra.
Később szerkesztőként sem
szakadtam el a malomtól,
évekig írtam az üzemi lapjukat. Sőt a velük szimbiózisban
álló sütőipari vállalathoz is
rendszeresen jártam riportra.
Így aztán augusztus huszadika előtt, az utolsó előtti munkanapon mindig megleptek.
Szép gesztus volt. A kenyérgyár ajándéka egy még csaknem meleg, hatalmas, pirospozsgás parasztkenyér volt
nemzetiszínű pántlikával átfűzve. Fontossági sorrendben
a kenyérgyár sofőrje hordta
szét a városban, és persze alá
kellett írnom az átvételi elismervényt. Közben pimasz
módon átsilabizáltam a listáját, kíváncsi voltam, hányadikak vagyunk, hol van a Déli
Hírlap a fontossági sorrendben.
Emlékszem, jól álltunk.
Majd minden áldás nélkül
felszeleteltük egymás közt.
Nekem csak a serclije kellett.
Megszokásból. A házunk alatti üzlet vezetője, Starkné Sárika néni is mindig ilyen ropogós, dumós végekkel lepett
meg.
SZÁNTÓ ISTVÁN