Drága apám kamaszkorában
nem koptathatta az iskolapadot.
Történelem és matematika helyett az autószerelést és a harckocsivezetést kellett gyakorolnia egy
nyíregyházi laktanyában. Majd
jött a háború, a fogság és a forradalom, így végül a negyvenes évei
derekán kényszerült beülni a középiskola padjaiba. Esti, levelező
tagozatra járt a kollégáival. Máig
is fájó emlék, érettségi előtt hunyt
el 1962-ben, mindössze negyvennyolc esztendősen. Nagy álma
volt, hogy középiskolai végzettséggel könnyebb lesz az élete egy irodában, mint a volánforgatás, az
állandó utazás.
Jómagam a Földesbe jártam.
Sokszor elmerengtem, hogy talán
éppen abban a teremben ültem,
amelyben apám is vakoskodott
késő esténként, az akkori szemet
rontó, sárgás neonfényben. Egyébként láttam, alighogy elhagytuk
az iskolahelyünket, azt felnőttek népesítik be. Kora délutántól
százszámra jöttek velünk szembe
az akta- és diplomatatáskás, komoly tekintetű hölgyek és urak.
Nem is csodálkoztunk, hogy míg
számunkra a mosdóban is tilos
volt a bagózás, mi másnaponként
még a folyóson is tapostuk a csikkeket. Egyébként váltótársaink sosem hagyták maguk után letörületlenül a táblát, ám az asztalokat
ugyanúgy telefirkálták, mint mi.
A békebeli hetvenes években Fekésházy Attiláné és Hallók Gyula
igazgató vezették a dolgozók esti és
levelező gimnáziumát. Ki gondolná, hogy akkoriban ez volt az ország legnépesebb középiskolája, alkalmanként több mint háromezer
hallgató vágott bele a tanulásba.
Más világot éltünk, a munkáltató szorgalmazta, támogatta a
továbbtanulókat. Sőt bizonyos
szakmákban utólagosan követelték meg az érettségit. Külön osztályok indultak a rendőröknek,
az egészségügyben dolgozóknak
és a Lenin Kohászat alkalmazottainak. A Hősök téri alma matert
reggel nyolctól fél egyig mi laktuk
be, de kora délutántól este fél kilencig felnőttekkel voltak tele az
osztálytermek.
A nappali tagozaton legendásan jó családias légkörben dolgozott a tanári kar, köztük volt a
biológia szakos Árokszállási Zoltán, akinek emlékére máig is tanulmányi versenyeket rendeznek. Érdemes megemlíteni Erdélyi
Dezső tanár urat, akinek a málnakertjébe bejáratosok voltak a
kollégák gyermekei. Igazából a mi
tanítóink pluszpénzért a felnőttoktatásból is kivették a részüket.
A levelezőn osztályfőnökök voltak
Bod Andorné Rózsika, Barta István és Szécsi Sándor. A felnőttek
tanterve nem sokban különbözött
a miénktől, náluk csupán a testnevelés, a rajz és az ének vagy a
politechnika hiányzott. Számukra könnyebbség volt még, hogy
választhattak a heti háromszor
ötórás tanulás vagy a lazább levelező konzultációs rendszer között.
Az igazgatóhelyettes asszony
szerint az estire járók zöme nagyon szorgalmas és fegyelmezett
volt. Bennük nagy volt a bizonyítási kényszer, és az azonos munkahelyen dolgozók között természetes volt a versengés. Az sem titok,
hogy az esti tagozatosok között
ugyanolyan érzelmi kapcsolatok
gyűrűztek, mint általában a nappalin. A közös korrepetálások következményeként megesett néhány
válás és új párkapcsolat kialakulása az együtt töltött négy év során. Hallók igazgató úr híres volt
a saját maga kreálta bölcs mondásairól. Feljegyezték, hogy az ilyen
nem várt fordulatokra mondta:
aki a malomba jár, az akár lisztes is lesz. Önmagáról úgy vallott,
a Jóisten hallókat és süketeket teremtett. Helyettese sokáig gyűjtötte
ezeket a spontán született mondásait. Súlyos betegsége miatt, ahogy
felhagyott a tanítással, 1985-ben
örökre elbúcsúztatták.
Ne legyünk ünneprontók, de ne
titkoljuk el, hogy a dolgozók gimnáziumában általában egy – egy
osztály akár félszáz tanulóval startolt, de nagyon sokan idő előtt lemorzsolódtak. Többségük hiába
igyekezett lépést tartani, nem tudta
összeegyeztetni a tanulást az elfoglaltságával. Ám az is igaz, hogy az
itt végzettek közül sok százan bejutottak az egyetemre is, s végül orvosok, tanárok vagy mérnökök lettek.
A rendszerváltást követő időkben, pontosan 1995-ben felszámolták a dolgozók gimnáziumát, pontosabban ekkor a város
négy középiskolája – az Avasi, a
Herman, a Diósgyőri és a Földes
– testvériesen felosztották egymás
között az esti képzést.
SZÁNTÓ ISTVÁN
