Elkényeztetett egyke voltam.
Drága édesanyám bármilyen
korán ment munkába, kikészítette nekem a fölösen pillés, bögrés kakaót és a vajjal megkent
kifliket. Mai szemmel, a mára
már eltűnt három közkedvelt
miskolci tejivóban korántsem
volt ilyen luxus. Noha ezekben
a mindent átható klóros-tejes
illatú micsodákban mindent
megtettek a vendégekért. Az idősebbek tudják, az ötvenes évek
első, siváran berendezett állami
tejboltja a hajdani Beloiannisz
utca elején, talán a Centrum
áruház sarkában lehetett.
Persze akik igazi bociillatú
nedűre, házi vajra, tejfölre áhítottak, azok a Vásárcsarnok
úgynevezett fehér termébe jártak. Bár még a gyufásskatulyákon is hirdették, a tej élet, erő és
egészség, emlékezetem szerint
mi még csak a hatvanas évek
elején ismerkedtünk meg az iskolatej-rendszerrel. A dobozos,
szívókás kiszereléssel, amihez
egy kifli is dukált.
Majd egy évtizeddel később
Miskolcon, a tejcsárdákból kibújva egyszerre három tejivóval lettünk gazdagabbak. A
Hunyadi utcai után nyílt meg a
Bajcsy-Zsilinszky utcai, amely
sosem volt képes versenyre
kelni a szomszédos borozóval.
Majd a hálózat zászlóshajója,
a tapolcai, valósággal aratott
az üdülési szezonban.
Vakáció idején barátaimmal a strand nyitása előtt egyegy pohár tejeskávé mellett úgy
ücsörögtünk a napernyős teraszon, mintha a hawaii tengerparton múlatnánk az időt.
Egy zöldhasú bankóval az élet
császáraként rendeltük a friss
péksüteményeket. Ez volt az az
időszak, amikor tejcsárdákból,
büfékből elegánsabban hangzó
tejivók lettek. S ekkor már csupán a járdán sorakozó 25 literes, csatos kannák emlékeztettek a régi bolt jellegére.
Végül az új mechanizmus, a
gebines rendszer, s a még idegenebbül hangzó profitorientált szemlélet csak megreformálta a teljes vendéglátóipart.
Még harsogott a szlogen, az itt
az erő, izom, én mindennap
pasztőrözött tejet iszom, ám
a büfék vezetői a szép elvekkel
szakítva rákényszerültek a racionális gazdálkodásra.
Hogy mennyire, lásd, a
nyolcvanas évek elején megnyílt
a Pátria tejbár. A csupa üveg
portál mögött nívós berendezés,
a magasított székeken ülő vendégekkel szemben csaknem egy
tucat csinos hölgy leste a kívánságunkat. Sokáig, a bár nevéhez
híven, zömében fehéráru, kakaó, tejeskávé s friss péksütemények kínálták magukat, de az
irodában gyorsan kiszámolták,
szintet kell lépni.
Varga László üzletvezető, aki
csaknem egy évtizedig vezette
ezt a bárt, először tejbegrízzel
bővítette az étlapot. Nem jött
be, de a tejberizs és az akkor
még nem nagyon elterjedt gyümölcsturmixok vonzották a
vendégeket. Különösen a speciális mogyorókrémes, amelynek
az alapját a Capri cukrászdában keverték ki.
László – mint született vendéglátós – máig is emlékszik a
törzsvendégeire. Nem csoda,
hiszen kezdetben meginterjúvolta őket, mit szeretnének látni az étlapon. Megkérdezte, mit
ennének szívesen. Egy bizonyos
idő után már fejből vágta, kinek
mi a kedvence. A nagy bajszú
Benedek Miklós, az Észak-Magyarország akkori szerkesztője,
kultúrkritikusa igazi gourmand
volt. Bár leért a lába a bárszékről, csak ezen szeretett ücsörögni. Még akkor is, amikor már az
alkoholos italok kínálatával egy
időben a főzőkonyhát is versenybe állították. A szerkesztő
úr látni akarta, hogy rajta kívül még mennyien rendelik az
általa proponált rántott sajtot,
gombát, gombapaprikást.
Végül a tejbárnak indult üzlet
csak azért is ételbárrá avanzsált.
A kannás tehénnedű, a zacskós
tej is már a múlté. A tejtermékek választéka mára a legkisebb
szupermarketben is óriási. Reméljük, meg is marad. Bár mostanában az ársapkás változat a
legmenőbb. Annyira, hogyha ez
így marad, ismét barátkozhatunk a kimért kannással, s újra
elővehetjük a minden jobb családban megvolt kandlit is…
SZÁNTÓ ISTVÁN