A novemberi, koraesti félhomályban egy szigorúan titkos bevetésre gyülekeztünk a
sajószentpéteri őrsön. Árnyasi Gyula rendőrszázados, az
újjáalakult miskolci R-csoport parancsnoka itt árulta
el, hogy lecsapunk a széntolvajokra. Mi, bűnügyi tudósítók – a nyolcvanas évek elején
még magunk is akcióztunk –
bepréseltük magunkat a PVC
kabátos rendőrök közé a szürke, rozoga Lavtyija kisbuszba.
Majd Edelény és Berente vonalában oszlottunk szét a vasúti töltések takarásában. Nem
sokat ácsorogtunk, mihelyst
besötétedett, csigalassúsággal
megérkeztek a szénszállító vagonok, s csak azt láttuk, hogy
tetejükön dolgos kis kezek
szorgalmasan górják le a rakományt a vasúti pálya mentén. Fenn igazi gyerekmunka
folyt, míg a sínek mentén nagy
zsákokkal mezgereltek társaik.
Majd a tisztes távolból aggódó
szüleik gyorsan elvonszolták
az egyenként félszáz mázsányi zsákmányt.
Óriási fogás volt. Reggelre több tucat rosszul öltözött,
didergő, vacogó, lehajtott fejű,
síró tizenéves gubbasztott
az őrs udvarán. Másnap estig tartott a jegyzőkönyvezés,
míg a gyerekek szüleit is begyűjtötték. Mi lemondtunk a
szenzációról, s mint kiderült,
a rendőröknek is van szívük.
Talán egy figyelmeztetéssel
tettek pontot az ügyre. Máig
is tudom, ez a fajta tolvajlás
mindaddig tartott, míg a bányákat fel nem számolták.
Mindez arról jutott eszembe, hogy éppen most, immár
csaknem egy hónapja várjuk
a gázkazánunk cseréjét. Kevés a jó szerelő, és sok a megrendelés. Sebaj, dupla zokni,
dupla pulóver, több mozgás,
és akár el is felejthetjük a szibériai gáz hiányát. Mert ugye,
amikor a hetvenes évek előtt
mázsaszámra hordtam a pincéből az első emeletre a szenet és a csutkát, elképzelni
sem tudtam, milyen lehet egy
gomb megcsavarásával meleget csiholni a konvektorból.
Mégis megvoltunk. A Vászonfehérítő utcai másfél szobás
panelben gyorsan megszoktuk, hogy bármikor érkezünk
haza, melegek a radiátorok.
Sőt annyira, hogy még az utcát is fűtöttük a nyitott ablakokon át.
Majd a nyolcvanas években volt egy kisebb paradigmaváltás. Mezőcsáton, feleségem szüleinél megtanultam,
hogyan kell a szenes kazánnal
a levegőt is megolvasztani. Sőt
magam is cipeltem a fűtőolajos kannákat a közeli kútról.
Megszokni viszont sosem tudtam az olajkályhát. Ezzel nem
lehet úgy begyújtani, hogy ne
legyél olajszagú, ráadásul ez
csak addig fűt, míg az utolsó
csepp olaj is eltűnik a tartályból. Ez után is jött egy újabb
alternatíva, megjelentek a Pb
gázpalackos Szieszta kályhák.
Majd miután kellően elterjedtek, híre ment, zárt térben
mérgezők, és akiket ez sem
riasztott el a használatától,
gyorsan megtapasztalták, milyen gyors ütemben drágul a
palackos gáz.
Különben a mivel fűtsünk,
hogyan melegedjünk, korántsem új keletű téma. Csak nekünk, akik megszoktuk a jót,
és most nehéz visszafordulni
a komfortos megoldásoktól. A
közelmúltban is sokat foglalkoztatta ez a kérdés az elődjeinket.
Hogy mennyire, drága jó
édesanyám ezzel kapcsolatos huncut történetét menetrendszerűen felemlegette. Mivel nagyapámék egy vidéki
szeszgyárat béreltek, megesett,
hogy meglepetésszerű látogatást tettek náluk a fináncok.
Egy ilyen téli vizit alkalmával
mamámra hárult, hogy befűtsön a vendégszobában. Az
ilyen ellenőrzések nem sok jót
ígértek, mamám nem is kedvelte őket, így két nagy kocsis
gyertyát gyújtott a kis kályhába. Amik szépen lobogtak, ám
a fényen kívül más hatással
nem voltak a klímára. Reggelre derült ki a turpisság. Szerencsére a szőrösszívű fináncoknak volt humorérzékük.
Igaz, olyan fagyos.
SZÁNTÓ ISTVÁN