Reggelenként Britz néninél
kezdtem a szomszédolást. Törékeny, madárcsontú, sötét kendős
néni volt. Számomra ő jelentette
a nagyit, mert szüleim felmenői,
rokonsága nem élte túl a világégést. Valamivel mindig megkínált, és tudni szerette volna, mit
is álmodtam. Majd egyszer, egy
ilyen ködös őszi reggelen hiába
rángattam a két lakás közötti
ajtó kilincsét. Még ötesztendős
sem lehettem, amikor társbérlőnk idős édesanyja eltűnt számomra, és három napig nekem
tiltva lett az átjárás Ali bácsiék
konyhájába, amely egyben egy
forgalmas szabóműhely is volt.
Emlékszem, a lépcsőház aljában sokáig árválkodott a kidobott, csupa folt sezlonja. Hiába
kerestem, kérdezősködtem utána. Elment, elutazott, mindent
mondtak, csak azt nem, hogy
Britz néni meghalt.
Tinédzserként már kevésbé
volt ilyen diszkréten kegyes a
sors hozzám. Drága apám búcsúztatása után egymást érték
a halállal való találkozásaim,
a temetőjárások. Gyakorlatot
szereztem a múlandóság elfogadásában, szép időt kaptam az
elkerülhetetlenség tudomásulvételéhez. Nem egyszer álltam
úgy egy kórházi ágynál, hogy
biztos lehettem, most látjuk
egymást utoljára. Közúti karambolnál is tehetetlenül nézhettem végig, hogy az éppen
előttem stoppoló fiatalok szinte
élve hamvadnak el egy kigyulladt, lángoló kocsiban.
Mindenszentek vagy halottak
napján telt házasak a sírkertek.
Hamar esteledik, már délutánonként mécsesek ezrei pislákolnak a virágokkal teli sírköveken. Ám jut-e mindenkinek
ilyen halál utáni kiváltság, mi
történik a hozzátartozók nélküli
elhunytakkal. Igaz-e, hogy kórházban vagy a hajléktalanként
meghaltak közül sokan közös
sírba kerülnek?
Valóban, sokunknak nem
adatik meg a szokásos családi
végtisztesség, és még egy fejfára
sem futja a hozzátartozóknak.
Megesik még családban élőknél
is, hogy az elhunyt hozzátartozót a kórházban hagyják. A
hajléktalanoknál szinte biztos,
hogy nem akad senkijük a temetésük megrendezésére. Ilyenkor a törvény szerint az önkormányzatok állják a hamvasztás
és a végtisztesség költségét. Ez
általában olyan 120 ezer forint
személyenként.
Józsa István temetőgondnokság-vezetőtől megtudtam, hogy
egyre több az ilyen közköltséges
búcsúztatás. Havonta legalább
8-12 alkalommal nem egyszerűen a kötelezettségük, hanem
a természetes emberi humánum alapján szervezik meg a
hamvasztásukat, majd papok
segédletével tisztes búcsúztatást
rendeznek számukra a köztemető ravatalozójában. Nem ritka, hogy ezeken jelen vannak a
hajléktalanok sorstársai. Előtte ugyanis meghirdetik az ilyen
csoportos gyászmiséket. Ezt követően elhelyezik a hamvakat,
és gondoskodnak arról, hogy a
nevük fennmaradjon. Nemcsak
a köztemető nyilvántartásában.
Tóth Zoltán, az egyik nagy
krematóriumhálózat vezérigazgatója úgy tapasztalja, sokan
nem csak gazdasági megfontolásból választják a hamvasztást. Újszerű, hogy egyre többen a ravatalozást is elhagyva,
ez előtt náluk rendezik meg az
elhunyt búcsúztatását, majd a
hamvakat angolszász szokás szerint hazaviszik megőrzésre, vagy
szétszórják. Ennek megfelelően
alakítottak ki olyan helyet, ahol
méltóképpen köszönhetnek el a
szeretteiktől. Egyébként a temetkezési szokásaink és a túlvilággal
kapcsolatos spirituális szokásaink a globalizációval egyetemben is folyamatosan változnak.
Végül a halloweeniek is begyűrűzhetnek.
Jó hat évtized elteltével, most,
akár Britz néni sírját is megkereshetném. Miért is nem. Valahol itt, Miskolcon temethették
el, s emlékét már csak magam
őrzöm az élők közül. Hadd tudja meg Britz néni, gyerekként
sem hittem el, hogy szó nélkül
utazott el, s jómagam sokáig kerestem. Máig is hiányoznak a
reggeli találkozásaink.
SZÁNTÓ ISTVÁN
( Csak így zárójelben – a múlt héten helyhiány okán kimaradt a szokásos heti jegyzetem. E miatt többen is érdeklődtek a hogylétem felől, most hálásan köszönöm mindannyiuknak, akik aggódtak értem. Végül online formában és itt a gráfon mindenki elolvashatta. Címe: Szénszünettel kezdtük a betűvetést.)