Szerencsés vagyok. Nincs az
a telihold, amely bezavarna,
vízszintesen rögtön lecsukódik a szemem, mint az alvós
babáké. Talán csak egyvalami hiányzik a teljes harmóniához, édesanyám vastagra tömött párnája és az egész ágyat
beborító dunnája. Nincs az a
tükrös paplan vagy huzatba gyömöszölt pokrócok halmaza, amelyek pótolhatják a
friss, keményítő illatú, huzatos, tollal, pihével teli párnát
és takarót. Ébredéskor, reggelenként érdemes ezeket megpaskolni, hogy máris elfelejtsék az alváskori gyűrődést.
Egyébként valljuk be, mit sem
érnek ezek az újkori csodamatracok a libatollal tömött
takarók nélkül. A jó melegért
még azt se bánnánk, ha reggelenként ismét pihét, pihéket
fésülgetnénk a frizuránkból.
Valamit valamiért.
A mezőcsáti születésű Farkas Józsi bácsi hajdanán a
régió legismertebb libatoll- és
pihefelvásárlója volt. A betűvetéssel és az olvasással élete
végéig hadilábon állt, a sakkozásban és a hivatásában
viszont mindvégig penge volt.
Elsőre engem is levizsgáztatott – vajon tudom-e, hogy
az egy kiló ólom és az ugyanilyen súlyú toll közül melyik a
nehezebb. Elsőre töprengtem,
hadd élvezze a tudományát.
Majd a helyes válaszom után
megmutatta a fényesen csillogó, nagy kerekű Wartburgját,
amelyben a pihével teli zsákok
pontosan kitöltötték az autója minden szegletét. Ilyentájt
szezonban, amikor rossz napok jártak a hízott libákra,
kacsákra, kora reggeltől járta
a miskolci falvakat. Edényezett, ahogyan ezt a speciális
szakmát mindig is nevezték.
A világháború előtt ezzel különös módon csak a zsidók és
a romák foglalkoztak. Övéké
volt ez a kiváltság, amely apai
ágon öröklődött.
Józsi bácsitól tudom, azért
hívták őket edényezőknek,
mert a felvásárlók versengtek
a baromfitenyésztők kegyeiért, és hogy kedvükbe járjanak, lábassal, serpenyővel
ajándékozták meg a kuncsaftjaikat. A múlt század hatvanas éveiben alaposan felértékelődött a libatoll és a -pihe.
Tonnaszámra dollárért exportáltuk ezt a sajátos mellékterméket, amellyel a nyugati
állattartók már nem bíbelődtek. A nagynevű Billerbeck
csak magyar tollal tömte a
párnáit, mígnem a kínaiak kiszorítottak minket erről a piacról is.
Egyébként ki gondolná,
hogy mennyire kényes, odafigyelést igénylő munka a
tollfosztás és a pihetépegetés.
A kereskedők, a felvásárlók
szemre osztályozták. Miczula
Sándor három évtized után
hagyott fel az edényezéssel.
Még őrzi a szelektálógépét, a
négykamrásat, amely nagyság
szerint válogatta szét a tollat
és a pihét. Szerinte a Józsi bácsis, házalós tollgyűjtésnek
már régen vége. A kereslet és a
kínálat, ha még él, egymásra
talál a világhálón.
Ami szomorú, hogy ezzel
együtt tűntek el a tolltisztítók
is, azok a mesterek, akik a kitüremkedő tollhegyekkel teli
dunnákat, párnákat rendre
felfrissítették. Emlékezetem
szerint az utolsó talán a Csabai kapuban hirdette a szolgáltatását. Sokszor készültem
hozzá, hogy megnézzem, miként lehet megtollasodni, vagy
nem, a dunnák tisztításából.
Hol vannak már drága
édesanyám féltve őrzött kelengyéi. Már csak álmaimban
ábrándozom az egymáson
fekvő, dúsan dagadó takarókról. Nemrégiben a polárpokrócok alatt azt hittük, nem
kellenek többé a tollas vánkosok a hálószoba hűvös melegében. Drága libáim, kacsáim,
korai volt az örömötök. Máris
hiányoztok.
SZÁNTÓ ISTVÁN