– Eleinte még örültem is annak, hogy fogytam néhány kilót, azonban egy idő után egyre gyakrabban éreztem, hogy nem stimmel valami a hasamban. Olyan bizonytalan, tompán feszítő érzés volt, amit egyszer ahhoz hasonlítottam az egyik barátnőmnek, mintha terhes lennék. Ezt akkor azzal ütötte el, nem bántásnak szánva, inkább viccesen: „inkább daganat legyen, minthogy 51 évesen újra terhes legyél!” Tudtam, hogy terhes nem vagyok, a panasszal pedig ekkor még nem mentem el orvoshoz. Hamarosan viszont a nyakamban kezdtem egy csomót érezni, ami gyorsan nőtt: az állkapocs tájékán hamar szilva nagyságúra növekedett, amitől már nehezen tudtam lehajtani a fejem. Fül-orr-gégészetre mentem, ahol azt mondták, hogy valószínűleg nyálmirigy-gyulladás, továbbküldtek a szájsebészetre. Ott ezt az eshetőséget szinte ránézésre kizárták és előjegyeztek néhány nappal későbbre szövettani mintavételre.
– „Telefonon nem adhatok felvilágosítást, be kellene személyesen jönnie” – kezdődött a balsejtelmű hívás, amikor megvolt az eredmény. Miután tovább faggattam az orvost, annyit elmondott: „egy ilyen elváltozás a nyirokcsomóban lehet gyulladás és lehet rosszindulatú daganat. És ez nem gyulladás.”
Gyorsvonatként a betegúton
Horváth Györgyi pontosan emlékszik azokra a napokra: december 10-én kapta meg a szövettani eredményt, december 20-ra lett volna időpontja Balassagyarmaton a Budapestről oda rendelni járó hematológusnál. Viszont úgy érezte, a rák tudatában képtelen lenne tíz napot tétlenül várni. Összecsomagolta kórházi pakkját és másnap elindult Budapestre, hogy a fővárosi kórházban meg- keresse az orvost.
– Korábban nem találkoztam még a hematológussal, de abban bíztam, majdcsak sikerül intéznem valamit. Nem volt se beutalóm, se protekcióm, ráadásul már a recepción kiderült, hogy a Balassagyarmatra rendelni járó főorvos külföldön van. Megnéztem, melyik ajtónál halad gyorsabban a sor és beálltam én is oda, hátha elmondhatom valakinek mi a bajom, hogy az egyre több helyen jelenlévő csomókról előző nap kiderült, hogy rosszindulatú daganat okozza. Délutánra már szédültem az éhségtől, mert nem ettem egy falatot sem, nehogy ezen múljon, hogy nem tudnak laborvizsgálathoz vért venni, ha esetleg sor kerülne rá a nap során. De eltökélt voltam abban, hogy addig ki nem jövök a kórházból, amíg valaki nem foglalkozik velem. Az időpontra hívott páciensek után behívtak, nagyon alaposan megvizsgáltak, örökké hálás leszek ezért. Úgy vélték, hogy a nyakamban lévő nyirokcsomót ki kell műteni. Rávágtam: „én készen állok, nálam a bőröndöm, maradok, ameddig kell.” A doktornő időpontot kért a gégészettől. Kiderült, hogy egy másnapi mandulaműtétet épp lemondtak, így felszabadult egy hely. Maradhattam hát és másnap, december 12-én, pénteken meg is műtöttek: egyben kivették a csomót a nyakamból.
Az operációra nemcsak a nagy nyirokcsomó által okozott panaszok miatt volt szükség, hanem hogy a részletes szövettani vizsgálattal megállapítsák, pontosan milyen kezelést indítsanak, a limfómáknak ugyanis nagyon sok altípusa létezik. A terápiás tervhez további vizsgálatok is kellettek, ezért hétfőn megtörtént a CT vizsgálat, valamint a csípőcsontból is mintát vettek, hogy a csontvelő állapotáról is képet kapjanak. Ezek nyomán Györgyi csupa rossz hírt kapott.
Szétterjedt betegség
– A CT a testem különböző részein talált daganatokat. A rosszindulatú folyamatot IV. stádiumúnak ítélték: leírtak két alma nagyságú, számtalan dió nagyságú és sok kisebb, de szintén kórosnak tűnő nyirokcsomót. A daganat már beterjedt a csontvelőbe is. Az elhalt vörösvérsejteket lebontó lépem már annyira megtelt, hogy nem működött – sorolja Györgyi. Aznap mindenesetre hazamehetett azzal, hogy körülbelül 2 hét, amíg a kioperált nyirokcsomó szövettani vizsgálata megérkezik.
– Tűkön ültem, hogy én mit csináljak addig? Féltem attól is, hogy jön a karácsony és az év végi leállás, ezért a szabadságolások miatt további hetekkel csúszhat a kezelés. December 18-án felhívtam a kórházat, próba-szerencse, hátha megvan már a lelet. „Épp most kaptuk meg, itt van előttem az onkoteam elé kerülő részletes diagnózis. Az ünnepek után valószínűleg el kellene kezdeni a kemoterápiát” – hangzott a felhívott orvos válasza. Kértem, nem lehetne-e hamarabb. „Maga hajlandó lenne kórházban tölteni a karácsonyt?” – kérdezte erre az orvos. „Akár már most gyalog elindulok Budapestre, ha ez az ára, hogy ma beadja az infúziót!” – válaszoltam. December 22-én bevonultam a hematológiára, december 23-án megkezdődött a kezelésem.
A legmélyebb karácsony
– A kemoterápiás kezelőben mellettem ülő beteg azt mondta az infúzióra, hogy csöpög bele a méreg. „Dehogy méreg! Ez az én gyógyszerem, amitől meg fogok gyógyulni. Én boldog vagyok, hogy már itt lehetek. Hagy csöpögjön csak minél hamarabb és pusztítsa el a rákot” – intettem le. Nem tagadom, rosszul voltam én is a mellékhatásoktól, ám mégis az lett életem egyik legszebb, legmélyebb karácsonya. Mindhárom felnőtt gyerekem és leendő menyem is bejött a kórházba, hoztak halászlét, körbeültek, együtt voltunk. Igazán mélyen átéltük azt, mekkora ajándék, hogy együtt lehetünk. Ma is teliszalad könnyel a szemem, ha visszagondolok erre. Gyertyát is gyújtottunk. A meghittségnek a nővér vetett véget, aki szólt, hogy oltsuk el gyorsan, mielőtt bekapcsol a füstjelző. El is fáradtam akkora, de nagyon sokat adott az a karácsony. Éreztem, hogy szeretnek és megnyugvást hozott, hogy jó kezekben vagyok. Már csak meg kellett gyógyulnom.
– Fel sem merült egy percig sem bennem, hogy nem fogok meggyógyulni. Azt éreztem, hogy én nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek. Vigasztaltam a gyerekeket, hogy a halálom egyelőre nem opció. Nem az a típus vagyok, aki beleragad a kétségbeesésbe: ha baj van, rögtön azon gondolkodom, hogy mit lehet tenni az adott helyzetben, és téblábolás helyett rögtön lépek is. Hiszek Istenben, bízom az orvosomban, emellett pedig mindent megteszek, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogyan én szeretném.
Szabadabb élet
Háromhetenként kellett újabb és újabb kemoterápiára menni, olykor a gyengébb vérkép miatt egy-egy hetet csúszott a kezelés. Megterhelő volt a terápia, ám Györgyit a gyógyulás célja hajtotta, különösen, hogy ezt kezelőorvosa is reális célkitűzésnek tartotta. A megpróbáltatások átvészelésében a humor is sokat segített.
– „De jó, hogy megspórolhatom a sampon árát!” – mondtam, ahogyan a kemoterápia miatt kihullott a hajam. Ha elmentem otthonról, használtam parókát, mert egyrészt nem akartam sajnáltatni magam, másrészt nem is volt kedvem úton-útfélen a betegségről beszélni.
De nem is titkoltam: akik ismertek, tudták, jól is esett kibeszélni magamból. Közben próbáltam a mindennapokban is tenni az egészségemért: jobban odafigyeltem magamra, a vitaminpótlásra, gyógyteákat ittam, felvettem a kapcsolatot a Salgótarjánban működő betegszervezettel, azóta is eljárok a programokra, bekapcsolódtam egy daganatos betegeknek szervezett Simonton-csoportba is.
– 2015 májusában kaptam az utolsó kemoterápiát. Két héttel később volt a fiam esküvője. Kérdezte, be tudom-e majd kísérni a templomba? „Ha nem tudlak bekísérni, majd betolsz tolókocsival. Vagy inkább húzol, hogy te legyél elől, ha már egyszer én kísérlek” – mondtam neki. De erre nem volt szükség: táncoltam a lakodalmán.
– Furcsán fog hangzani, amit mondok, de amióta beteg lettem, többet élek és jobban élek, mint előtte. Korábban leginkább a munka töltötte ki a napjaimat, a kötelességek a munkában és odahaza. Elváltam, egyedül neveltem fel a gyerekeimet, azóta volt férjem meg is halt, a koronavírus-járvány alatt elveszítettem az új páromat is, akivel volt egy 10 éves kapcsolatom. A betegség megtanított arra, hogy ne soroljam magam mindig mások mögé, hogy tudjak nemet mondani. Ez önzőségnek tűnhet, de rájöttem, hogy ha én nem vigyázok magamra, más nem fog. A betegtársakkal kirándulni járok, olykor a családdal is túrázunk. Találtam egy olyan munkát egy sajtboltban, ahol nagyszerű emberekkel dolgozhatom együtt: nem facsarnak ki, elfogadják, hogy mikor mennyit tudok vállalni. Jól érzem magam a bőrömben. Három fiú unokám van, mire ez a cikk megjelenik, talán megszületik a negyedik fiú is. Nagyon szeretem őket, Mamónak hívnak, boldog vagyok, hogy vannak. Már csak egyetlen hiány van az életemben: őrzök egy gyönyörű kislány ruhát, hollókői népviselet. Nagyon szeretnék abba egyszer egy lányunokát felöltöztetni.