Különös élményem volt a héten.
Szerda reggel elsőként jelentem meg a bírósági idézésre, s teljes izgalommal vártam a vádlottakat, akik precíz pontossággal csak fél kilencre érkeztek. Sajnálom, ezt a tárgyalást szokás szerint nem hirdették meg, noha korábban elég sokan érdeklődtek, mi is lett a hajléktalanverő rendészeti alkalmazottak sorsa. Ha késve is, csak hosszas hezitálás után mégis átadták az ügyet a rendőrségnek. Ahol aztán vádemelési javaslattal zárult a nyomozás.
Persze, ha idejében megtörténik a feljelentés és nem belső vizsgálattal próbálták volna, kivizsgálni a sajnálatos eseményeket most könnyebb dolga lenne a bíróságnak.
Kár tagadnom, elfogult, érintett vagyok a témában, néhány volt miskolci rendész nem tartozik a szívem csücskéhez. Így aztán a folyóson felsorakozó gyanúsítottak között kerestem volna a rám támadót, de nem találtam. Igaz, elsőre a rendőrségi szembesítéskor is állítólagos betegsége miatt nem jelent meg. Megtehette minden retorzió nélkül. Betelefonált, nem érzi jól magát, miközben magam láttam, szolgálatban volt.
Nos, ami számomra feltűnt, hogy a beidézett egyenruhások teljes harci díszben jelenhettek meg a bíróságon. Oldalukon gumibot, karperec és a könnygáz spréy. Szolgálatban nem lehettek, hiszen a bíróságon nem intézkedhetnek, nem is vezényelhetik oda egyiköjüket sem, tehát tanúként idézték őket. A jogszabály nem térhet, ki az élet minden területére vannak szabályozatlan helyzetek. Egy biztos mióta 68 esztendősen minden ok nélkül megtámadtak fényes nappal majd hátrabilincselt kézzel kiültettek a járda szélére a novemberi jó időben nem sok jó emlékem maradt róluk. Enyhe gyomorszorító szorongásom van, ha meglátom őket, az egyenruhásokat. Ők azok, akik nem a szolgálnak, és nem védenek – csoportba tartoznak. S velük volt az elsőszámú mentoruk, aki elsőnek érkezett a velem történtek helyszínére és ahelyett, hogy a kötelező elsősegélynújtást tette volna mással foglalta el magát. Február 27. erre a napra tűzték ki a tárgyalás második fordulóját. Hogy, s mint lesz tovább a fene se tudja.