Szánom bánom, hogy ideje korán feladtam a jogi tanulmányaimat. Mindegy késő bánat, előttem a vízözön. Sajnos, mire felvettek már túl, korosnak éreztem magam, ráadásul munka mellett családos emberként nem volt könnyű a tanulás. Főleg egy olyan társaságban, ahol a megyei tanács Mályi vendégházában, egy kihelyezett tagozaton a helyi potentátokkal kellett volna megvilágosodni. Emlékszem számukra a vizsgák nem voltak kockázatosak, mindenki tudta ők azok, akik aligha ebből élnek majd.
Érettségi után egyenesben, egy ponttal maradtam el a szükségestől, fellebbezéskor pedig szembesülhettem a szocializmus korabeli numerus clauzussal. Értésemre adták, elsőbbséget élveznek, felvételi vizsga nélkül kerülnek be az egyetemre, akiknek a szülei kiérdemelték a Szocialista hazáért érdemrendet. Félárvaként, nagyszüleim kereskedői gyökerei okán nem tartozhattam a kivételezettek közé. Persze azoknak sem volt könnyű, akiknek a szülei jogászok, orvosok vagy más diplomások voltak. A vezetés nem akarta, hogy értelmiségi dinasztiák alakuljanak ki, ezért a fizikai munkás szülők csemetéi komoly előnyt élveztek a felvételin. Egy időben még az ipari tanulóknak is lehetővé tették, hogy érettségi nélkül egy különbözeti vizsgával kerüljenek a főiskolára. Ez volt a szocializmus. Most utólag is felsejlik, ebben is volt valami szikrája az igazságtételnek.
Mindez arról jutott eszembe, hogy miközben egy félévszázados szerkesztői munkám során még egy sajtó vagy egy váló per erejéig sem kerültem a bírói pulpitus elé, most viszont, vénségemre egy sajátos közelharcban állok a hazai igazságszolgáltatással. Mások a börtönben csiszolódnak, ott szerzik meg a jogi ismereteket, cellájukban lapozzák a büntető törvénykönyvet. Nekem még mázlim van, szabadon böngészhetem a magyar jogrendszer különös furcsaságait. Mennyivel könnyebb lenne a dolgom, ha nem adom fel annak idején, és mint sokan mások átbukdácsolok egy kegyes kettessel a római jogtól a doktorrá avatásig. Egyáltalán, hogyan éreztem volna magam, ha belülről érzékelem az igazságszolgáltatás sorsrontó tévedéseit. Jobb is nem belegondolni.
Sokat töprengtem mennyire etikus, hogy ilyen széles körben megosztom saját tragédiám során nyert tapasztalataimat a jogrendűnk hiányosságairól. Fontolgatom, szabályos e, hogy nyilvánosságra hozom azokat a joghézagokat, amelyek felhasználásával a rendőrség, az ügyészség és a bíróság minden kontroll nélkül bélyegezhet meg ártatlan embereket. Egy biztos, hogy míg a meggyanúsítástól az ítélet meghozataláig sima egyenes út vezet a börtönig a visszafelé vezető út több mint göröngyös, szinte áthághatatlan akadályokkal teli. Esetemre hagyatkoznék, azt prezentálnám, hogy bizonyos szinten lévő személyek bárkit perbe foghatnak, meggyanúsíthatnak és a legelemibb törvényességet követelő előírásokra is fittyet hányhatnak. Ha az érdekük azt kívánja.
Esetem, mint az állatorvosi paci, minden részletében egy olyan koncepciós eljárás volt, amelynek során sem a rendőrök, sem az ügyészek még a bíró, sem mert a szemembe nézni. Értékeltem is, kitetszett, hogy maguk sem biztosak a dolgukban, de az egzisztenciájuk megtartása többet ér, mint egy idegen firkász becsülete.
Most az első részben csak a rendőrségi színjáték részleteivel szórakoztatnám az Olvasóimat. Kezdődött egy kényszervallatással, a kihallgatóm közölte, ha ragaszkodom, az ügyvédemhez az éjszakát a fogdában kell töltenem. Majd elém tárta a rám támadó két rendész hazug rágalmait és azt a szakvéleményt az intézkedés jogszerűségéről, amely az előtt készült, hogy engem meghallgattak volna. Ennek a feljegyzésnek máig sincs meg a gazdája, aláírója tagadta, hogy valaha is látta volna ezt.
A következő részletben megismerhetik mi is az a pótmagánvád. A hozzám hasonló helyzetbe került személyek ne sokat reméljenek ettől, ez olyan porhintés szerű valami – profán hasonlattal – annyi, mint a halottnak a beöntés. Komoly ügyvéd ilyet nem is vállal, olyan procedúra, amelyet a hozzám hasonló, igazukat kereső megszállottak nem tudnak megfizetni. A jogrend szerint pedig ezeket csak ügyvéd nyújthatja be, egy szűk határidőn belül. Ezt azoknak találták ki, akik nem nyugodnak bele, hogy az igazságszolgáltatás során is bőven terem selejt. Megeshet, hogy az áldozatból csinálnak elkövetőt, a bűnösök pedig simán megússzák a legsúlyosabb bűncselekményeket is. A bíró felelőssége pedig szinte nulla ugyan úgy, mint az alaphelyzetben már sorozatban tévedő rendőré.
Folytatás következik.
Az amerikai szirupos filmek rendre heppi enddel végződnek. A moziban mi az a két óra kivárni a z örömteli véget, ám a való életben hat évet bekelni az igazságért több mint hétköznapi nyomorúság. Ám nem adom fel.