A halászlé amolyan ünnepi étel. Igaz, mostanában már
kockából és bolti sűrítményből
is kedvünkre valót kotyvaszthatunk. Ám az igazi unikum
a bográcsos, vagy amely a csárdák étlapján szerepel. Magam
egyszer, valamikor régen, egy
nyáron szúrtam ki az egyik nevezetes badacsonyi vendéglő
kínálatában. Társaságunkból
mindenki ezt választotta, hiszen hol keressük a legjobb halászlét, ha nem a legnagyobb
halastavunk mentén, a magyar tenger partján. Bevillant,
utánaszóltam a pincérnek, ha
lehetséges pikánsan, korhely
változatban szeretnénk. A főúr
gyakorlott felszolgáló lehetett,
mégis értetlenkedett. Bevallotta, ilyenről még sosem hallott,
pedig már megette élete halászlevének a javát.
Innentől, mint gyakorlott
vendéglátós, átvettem a konyha
irányítását. Megkértem, hozzon
nekünk tejfelt, mustárt, citromlevet és babérlevelet. Meg pluszba egy csészét, hogy maga is
megkóstolhassa a művemet. Kívánságom teljesült, a következő szezonban már az étlapon is
megjelent a korhely hallé.
Nos, nem véletlenül jutott
ez eszembe, Vantal Gábor, az
avasi majd később a Kis-Anna halászcsárda tulajdonosa
örömmel újságolta, bekerült
a korhely halászlé a nemzeti
értéktárba. A régiónk étkeinek
a kincsei közé. Nem könnyen
ment. Tiszacsege és Ároktő
polgárai közös összefogással
érték el ezt a dicsőséget. Kiderítették a recept őstörténetét
is, már a keletkezési helyét is
beazonosították, a Felső-Tisza
vidékén, a Bodrogközben jöttek rá, malac és sonka híján
halléből is főzhető gyógyleves
a másnaposoknak. Kezdetben
az uborkalé mellett a savanyú
káposztás, kolbászos bablevest
írták receptre egy kiadós italozás után. Így aztán a néprajzi
leírások szerint szilveszterkor
és farsang után sosem nélkülözhettük ezt a finomságot,
ám a korhely halászlével a
szokványos sima korhelyleves
sosem kerülhet paritásba. Bár
minden ízlés dolga.
Gábor barátom negyvenhét
esztendőt töltött el a vendéglátóiparban Miskolcon. Keserű
döntést hozott most, amikor bezárta a Kis-Anna Halászkertet.
Tervezte, a családja majd folytatja az üzlet vitelét, de a hoszszú járványos időszak után és
az egyre kiszámíthatatlanabb
gazdasági helyzetben ezt még
alaposan megfontolják. Véleménye szerint a régiónkban egy
kimondottan halas ételekre szakosodott vendéglő fenntarthatatlan. Ahogy mondani szokás,
szeretjük a halat, de nem anynyira, mint a déli, tengerparttal rendelkező országokban.
Való igaz, kedveljük a pontyot,
de tartunk az igazi magyar nevelésű szálkásoktól. Bár Gábor
szerint ma már vannak olyan
speciális vendéglátóipari gépek,
amelyekkel teljes biztonsággal
valamennyi pikkelyes fajta kifilézhető. Ára miatt azonban ezt
csupán a drága éttermek vásárolják meg.
Lekopogja, egyetlen halászcsárdájában sem történt olyan
baleset, hogy szálka akadt volna a vendég torkára. Ám ilyen
esetekre is fel volt készülve, tudták, a legjobb ilyenkor a puha
kenyér nyelése, amely rögtön
felszedi a legapróbb halcsontot
is. Ügyelni kell arra is, hogy ha
már megtörtént a baj, hátba
veregetéssel és itatással ne fárasszuk a fuldoklót.
Gábor nem panaszkodik,
nem mondja, mennyire hiányoznak a vendégek. Csupán
jólesően nosztalgiázik, micsoda időket élt meg a Csillagtól
a Kis-Annáig az összes jó nevű
miskolci vendéglőben. Vezetőként, tulajdonosként is az asztalok között járt, suttyomban
figyelve a vendégei, kosztosai
elégedettségét. Született, vérbeli
vendéglátóként nehéz a tétlenség. Máig is kedvencei a tévés
főzőműsorok, hátha egyszer
még szükség lesz a tudástárára.
Itt is hiányolja, sehol egyetlen
csatornán sem méltatták még
a korhely halászlevet, mint a
nemzeti értéktárunk kincsét.
Szívesen látna egy ilyen adást,
s akár szakmai tanácsadóként,
kóstolóként is támogatná ezt
a projektet. Mert ez a korhely
hallé, egy kicsit savanykás, de
csak a miénk már…
SZÁNTÓ ISTVÁN