Különös amerikai térképet
tettek közé a közelmúltban.
Ezen jelölték be azokat a stratégiai fontosságú pontokat,
amelyek megérnek egy atombombát. Most, utólag, évtizedekkel a rendszerváltás után
bebizonyosodott, amit sejtettünk, Miskolc, akkor az ország
második vidéki városa rajta
volt a halállistán.
A kohászat, a Diósgyőri
Gépgyár ontotta a tarackokat, az aknavetőket; mindenki tudta, az Ázsiában és a
Közel-Keleten dúló helyi háborúkban, konfliktusokban
ott vannak az itt gyártott
fegyverek. Egy csehszlovák
delegációt kísérve magam is
láttam, miként sorakoznak
a fényesre zsírozott, gyilkos
eszközök, sőt az üzem feletti lőtéren megnézhettük a
messzehordó ágyúkat. Amikor Tapolcán laktunk, nyári
éjszakákon hosszan gyönyörködhettünk a légelhárító ütegek sorozattüzében. Ilyenkor
lezárták a Lófő tisztást, hogy
az oda záporozó repeszek
kárt ne okozzanak a Bükkszentkereszt környékén élőkben. Ezek voltak azok a békebeli évtizedek, amikor bárki
mérget vett volna arra, hogy
Európa a világ legbékésebb
szigete marad. Örökké, hiszen a második világháború
emléke mindannyiunk génjeibe beleivódott, és már az alkalmi tűzijátékok ropogására
megrezzentünk.
Tévedtem, tévedtünk. A politika és a történelem menete alaposan rátelepedett közös emlékeinkre. Emlékszem,
a kilencvenes évek elején, egy
hétköznap délutáni szunyókálásomnak a szomszédos
Gyöngyvirág utcai légvédelmi sziréna visítása vetett véget. Elég háborús filmet láttam, hogy ne tévesszem össze
a mentők és a tűzoltók martinkürtjével. Kapásból tárcsáztam Csibi Károly ezredes
barátomat, az akkori polgárvédelem parancsnokát. Így
a legilletékesebb nyugtatott
meg, a villanyoszlop tetején
ágaskodó sziréna bizonyára zárlatos lett. Az igazság,
nem sok pénz jutott ezeknek
a karbantartására, és mint
ahogyan a meglévő óvóhelyek állagmegóvását, úgy a
rendszeres morgópróbákat
is elhanyagolták. Gondolom,
már valamivel jobb a helyzet,
s megfelelően gondoskodnak
ezekről, ha már a politikai
közbeszédet behálózta a háborús retorika.
Kollégáim már többször
megelőztek, feltették a kérdést,
egy nem várt feszült helyzetben van-e elegendő óvóhely
mindenkinek. Pontosabban
olyan, amely képes egy nukleáris támadástól is megvédelmezni. Hogy van-e ennek
értelme és perspektívája, ezen
érdemes elmorfondírozni.
A valamikori délszláv polgárháború után most már a szomszédban ropognak a fegyverek,
egymást rakétázzák, bombázzák, s úgy tetszik, egyik fél sem
enged, semmi jel nem mutat egy
kilátásba lépő tűzszünetre vagy
egy kompromisszumos megoldásra. A helyzet napról napra
feszültebb.
Mintha égi sugallatra történne, éppen most került elő a
fiók mélyéről édesapám légós,
légoltalmi megbízotti igazolványa. Fényképes, tanúsítja,
elvégezte a tanfolyamot. Mintha egyszer mesélt is volna erről, hogy amikor a nemzetközi
helyzet fokozódik – Virág elvtárs szavaival – nekik a Kossuth rádióra kellett hangolni.
Onnan várták a titkos üzenetet, a jelszót, amit csak ők
tudhattak, hogy hová, merre
meneküljenek, milyen irányba folyjék a kitelepítés Miskolcról.
Most itt vagyunk, jelszó és
iránymutatás nélkül….
SZÁNTÓ ISTVÁN
Amikor bőgött a sziréna a Gyöngyvirág utcában – megjelent a Miskolci Naplóban – ilyenkor lezárták a Lófő tisztást, hogy az oda záporozó repeszek kárt ne okozzanak a Bükkszentkereszt környékén élőkben
