– Testnevelő tanárként nem ülőmunkát végeztem, az iskolán kívül is rendszeresen mozogtam, futottam, jógáztam, jó kondícióban voltam. A budapesti francia iskolában tanítottam, jól éreztem magam a nemzetközi közösségben, szerettem a hivatásomat, sokat kaptam a gyerekektől. Tudtam, hogy az életmódom csökkenti a betegségek kockázatát, de azt is tudtam, hogy teljes biztonság nincs, ezért eljártam szűrővizsgálatokra is: mammográfiára, fogászatra, bőrgyógyászatra, nőgyógyászatra, tüdőszűrésre. Amikor pedig a jobb bordaív alatt furcsa fájdalmat éreztem, nem halogattam a kivizsgálást. A háziorvosom lelkiismeretesen addig küldött különféle vizsgálatokra, míg – igaz magán úton – eljutottam egy hasi CT-re – kezdi történetét Cador Éva.
– A hasi CT vizsgálat után fél órával a kezemben volt a lelet, ám nem igazán tudtam mit jelent, csak annyit értettem belőle, hogy valami nem stimmel. A hasi régióban ugyan mindent rendben találtak, ám a felvételbe belógott a tüdőm alsó fele, ahol nem a panaszom helyén, hanem a másik oldalon egy gyanús foltot láttak. Kértem, hadd beszéljek a leletező radiológussal, aki elmagyarázta, hogy a gyanús elváltozás rosszindulatú is lehet, de ne essek kétségbe, további kivizsgálásra van szükség ahhoz, hogy lássuk a pontos helyzetet – emlékezik vissza Éva. Amint elmeséli, többször átélte azt, milyen fontos, hogy egy beteg ne maradjon egyedül egy számára rémisztőnek ható lelettel. Rögtön a betegút elején megtapasztalta azt is, milyen sok múlik azon, hogy kiáll-e valaki önmagáért és milyen könnyű elakadni az egészségügy útvesztőjében.
„Csak jöjjön szembe egy orvos”
– A hasi CT ismeretében a háziorvosom egy nagy laboratóriumi vizsgálatot kért. Amikor a vérvizsgálati leletemet kiadták a Szent János Kórházban, álltam a kórház előtt és akkor szembesültem vele, hogy azon „tumormarker értékek” is szerepelnek, amelyek között ráadásul „csillagos” is volt. Az autóban először a telefonomért nyúltam, hogy megkeressem az interneten, mit jelentenek ezek, de ettől még inkább pánikba estem. Első kétségbeesésemben kértem a férjem, hogy menjünk át az onnan néhány percre lévő Országos Onkológiai Intézetbe: onnan addig én ki nem jövök, amíg valaki el nem magyarázza, hogy mit jelentenek a tumormarker értékeim! Bero-hantam az épületbe és az egyik földszinti liftnél kaptam el az első fehér köpenyes embert, akit elértem. Bocsánatot kértem tőle, hogy ismeretlenül letámadom, de kértem, magyarázza el, mi van a papíromon, mert én így nem tudok hazamenni. Megértő volt, néhány mondatban elmondta, hogy önmagában a laborleletre még nem lehet semmilyen megállapítást alapozni, lehet akár álpozitív is az eredmény, további vizsgálatokra van szükség. Nekem akkor ez a néhány mondat nagyon sokat számított, megnyugtatott, hogy „nincs még veszve minden.”
– Ugyan a hasi CT alapján leírták, hogy a belógó folt miatt tüdő CT javasolt, és ezt a tumormarker eredmény is megerősítette, ám ehhez tüdőgyógyász beutalójára volt szükség. Elmentem hát a tüdőgondozóba, ahol viszont csak egy mellkasröntgent csináltak, ami alapján azt mondták: nem látnak semmi gyanúsat, menjek vissza fél év múlva. A háziorvosom ebbe nem egyezett bele, ragaszkodott ahhoz, hogy ne hagyjuk annyiban, menjünk tovább. Akkoriban a szomszédomban lakott az ország egyik legismertebb rákkutató orvosa, tanácsot kértem tőle. Azt mondta: azonnal forduljak onkológushoz, tippet is adott, hová mehetnék.
Az onkológiai kivizsgálás részeként rögtön kértek mellkas CT-t, majd azt követően PET CT vizsgálatot is indokoltnak láttak. Ennek eredményét Éva egy péntek este e-mailben kapta meg. Azon az estén újfent szembesült azzal, hogy szakorvosi segítség nélkül kell értelmeznie az olvasottakat.
„Ne tekintse magát halálos betegnek”
– Ezen a péntek estén szakadt rám a tudat, hogy tüdőrákom van. Addig még volt bennem remény, hogy a CT felvételen leírt folt más miatt is lehet, vagy hogy a tumormarker vizsgálat álpozitív eredményt is adhatott. Viszont ez az újabb lelet már megfellebezhetetlenül leírta a rosszindulatú tüdőrákot. Borzasztóan éreztem magam. Haragudtam a szervezetemre, hogy elárult a testem. Ugyan fiatalkoromban valamennyit dohányoztam, viszont annak már több évtizede. Úgy éreztem, nem érdemeltem meg a szervezetemtől azt, hogy megbetegedett, ráadásul egy ilyen, általam akkor végzetesnek gondolt betegségben. A lelki fordulatban sokat számított a családom szeretete és segítsége, az onkológus és a tüdőgyógyász főorvosok hozzáállása: az orvosok azzal biztattak, hogy ne tekintsem magam halálos betegnek, mert ebből nekem van esélyem meggyógyulni. Ezt én végül elhittem nekik és igyekeztem fegyelmezetten mindent megtenni, amit előírtak – eleveníti fel Éva. A javaslat egyértelmű volt: műtétre van szükség.
– Kezdetben nem mértem fel az operáció súlyát. Kis túlzással azt gondoltam, hogy kiveszik a kis elváltozást és mehetek utamra. A részletek megbeszélésekor szembesültem azzal, hogy egy igen nagy mellkasi műtét előtt állok, amely során el fogják távolítani a bal alsó tüdőlebenyemet. Nem mondom, hogy nem féltem a műtéttől, de ez nem tántorított el attól, hogy bízzak az orvosokban.
– Én egyáltalán nem éreztem magam betegnek, kívülről pedig pláne nem tűntem annak. A jógacsoportban elmondtam, hogy egy ideig nem fogok csatlakozni, mert tüdőműtétre megyek. A társak elcsodálkoztak ezen, nem feltételezték, hogy bármi bajom lehet. Egyikük, akitől nem állt távol a spiritualitás, az óra végén odajött hozzám és megkérdezte: „biztos vagy te ebben a műtétben?” Kérte, hogy adjam oda a kezem: beletette a tenyerét, becsukta a szemét, nagyot sóhajtott, majd fél perc múlva azt mondta: „tebenned nincs rákos sejt, ne menj be a kórházba!” Bár az illető nyilván nem akart nekem rosszat, de ha akkor hagytam volna magam elbizonytalanítani, ma már halott lennék.
Éva számára a jó kondíciója, a jóga, a relaxáció és a légzőgyakorlatok ismerete sokat segített a kellemetlen vizsgálatok elviselésében, majd a – sikeresen lezajlott – műtét utáni fájdalmak csillapításában és az operáció utáni lábadozásban is. Annak ellenére, hogy a tüdejének egy részét eltávolították, a sportos szervezetének köszönhetően a tüdőkapacitása az operáció után hamar visszaállt a korának megfelelő „átlagos” szintre. Fegyelmezetten követte a gyógytornász tanácsait, végezte a gyakorlatokat a kórházban, majd odahaza is. Télen volt az operáció, ezért minden nap jól felöltözött, hogy meg ne fázzon, és napról-napra nagyobb távokat sétált a szabadban, minden nap egy kicsit többet. 6 hétig kellett volna otthon pihennie, ám 4 hét után visszament az iskolába tanítani. Addigra megkapta a szövettani eredményt is, amely végre egy olyan lelet volt, ami után nem kellett aggódnia. A daganatot teljes mértékben eltávolították, áttét gyanúja pedig sehol a szervezetében nem merült fel, így esetében nem volt szükség műtét utáni sugárterápiára vagy onkológiai kezelésre. (Egy évvel később a combjából a biztonság kedvéért kiműtöttek egy ott kimutatott kóros elváltozást, de mint kiderült, az nem volt rosszindulatú, nem volt köze a tüdődaganathoz.)
A műtétet 2015 decemberében végezték, Éva kezdetben 3 havonta, majd 6 havonta járt kontrollvizsgálatokra. A tumormarker értékek olykori hullámzásai – annak ellenére, hogy már sosem érték el a kóros szintet – meg-megijesztették, ám lassacskán elhitte: végleg túl lehet a betegségen. A leletei pedig ezt évről-évre alá is támasztották. A legnagyobb súly a szívéről az 5 éves évfordulón esett le, azóta már csak évente jár vissza ellenőrzésre.
Legyen egy jó szavunk egymáshoz
– Legutóbb, amíg a kontrollra várakoztam, egy 35 év körüli fiatal nő pityergett mellettem. Látszódott rajta, hogy először jár az onkológián. Megkérdeztem tőle, hogy segíthetek-e? Elmondta: most kapta meg az eredményt, hogy mellrákja van, és fogalma sincs arról, hogyan tovább. Néhány évvel korábbi önmagamat láttam benne. Elmondtam neki, hogy bizakodjon, jó helyen van, jó kezekbe kerül, itt segíteni fognak. Elmondtam neki, hogy nekem tüdőrákom volt és lám, itt vagyok, jól vagyok. Elmondtam neki, hogy ne féljen. Mindannyiunk felelőssége, hogy legyen egy jó szavunk egymáshoz a kórházban, mert ez nagyon sokat számíthat annak, aki épp mélyponton van és kilátástalannak látja a helyzetét – üzeni a betegúton hozzá hasonlóan előrébb tartó betegtársak számára Éva.
Önmaga számára az új kihívást immár az jelenti, hogy időközben betöltötte a 65. évét és friss nyugdíjas lett. Több ideje van együtt lenni 5 éves unokájával, emellett az iskolás gyerekek után most az egészen picikkel kezdett foglalkozni.
– Mindig szerelmese voltam a kisbabáknak. A nyáron elvégeztem egy nemzetközileg elismert babamasszázs tanfolyamot, amit immár én is oktathatok azoknak a szülőknek, akik szeretnék ezt megtanulni. Emellett önkéntesként bejárok segíteni olyan babák ellátásában, akikről lemondtak a szüleik – avat be Éva abba, miként tervezi értékes elfoglaltsággal megtölteni a nyugdíjas éveket. Egykori tüdőrákja egyre ritkábban jut az eszébe.