Tinédzserként több nyáron
át dolgoztam egy balatoni kikötőben. Csónakmesterként
ki-be kötöttem a ladikokat,
szortíroztam az evezőket, vagy
mentősként lapátoltam a bóják körül, hogy a vendégekre
felügyeljek. Volt egy zászlóm
és egy hosszú kötélre erősített
parafa mentőövem. A sok evezéstől a hónap végére vastagon
megkérgesedtek a tenyereim.
Életem végéig büszke vagyok,
hogy megtanultam az evezőkkel való manőverezést. Ahányszor csak tehettem, helyben is
produkáltam a tudományomat a tapolcai tavon. Itt kápráztattam el a barátaimat,
aktuális partnereimet vízi jártassági talentumommal.
A kilencvenes években még
a tiszai fabordásokra emlékeztető csónakok szolgáltak a tapolcai tavon. Fekete
György, akkori vállalkozó
ezekből hetet, a vízibiciklikből
pedig négyet kínált a hangulatos kikötőben. Még a félóránként 10 forintos bérleti díj idején szoktam ide, de megértem
az 500 forintos kölcsönzést is.
Megvallom, csudára szórakoztatott, amikor meglett családos emberek gyerekeik előtt
ügyetlenkedtek a lapátokkal, s
nem értették meg, itt ildomosabb a menetiránnyal háttal
ülni és evezni. Megesett, addig
szerencsétlenkedtek, hogy még
a kikötő környékét sem tudták
elhagyni.
Egyébként a csónakázótó
a maga sok kis szigetével, árnyas lagúnáival máig is a szívem csücske. Mint kiderült,
nem csak nekem. Az immár
81 esztendős Fekete György
több mint húszéves bérletét
nem egykönnyen adta fel, számára is több volt ez, mint egyszerű vállalkozás. Elmondta, a
rendszerváltáskor még Delneki
Miklós igazgatósága idején vágott bele a csónakkölcsönzésbe,
és kezdetben nem is gondolta,
mi vár rá. Folyamatosan küzdenie kellett a tó eliszaposodásával és a hínár burjánzásával.
Ez utóbbit folyamatosan kaszálták, mígnem azt tanácsolták, telepítsen bele amurt. Ez
amolyan jó étvágyú növényevő
hal, ezzel kipusztítható a hínár.
Végül a hortobágyi halgazdaságból sikerült beszereznie, de
a helyi hatóság megkövetelte a
szigorú állatorvosi vizsgálatot.
Máig is őrzi azokat a képeket,
amelyen csaknem két mázsa
amurt borítanak a tóba.
Majd nem sokkal később ismét kapott egy jó tanácsot,
hogy mivel számolható fel ez
az átok nevezetű hínár. A Balatoni Intéző Bizottság engedélyével befogott négy bütykös
hattyút, és valamennyit letelepítette ide. Aki ismeri ezeket a
szárnyasokat, tudja, nem egykönnyen adják meg magukat.
A négyből kettő egy héten belül
visszarepült. Figyelmeztették, a
szárnyaikat nem csonkíthatják
meg, tehát ki kellett találni valamit, hogy a maradék kettő véglegesen letelepedjen. Nem maradt más megoldás, mint hogy
a szárnyaik végén lévő idegvégződéseket beinjekciózzák, így
nem tudtak elrepülni.
A turisták kedvére a csónakázótóba később apró koi
díszhalakat is telepített. Ezek
a színes, kék, piros, fekete, fehér
foltos halacskák később 15-20
centisre nőttek a természetes
környezetben. Talán ennek is
köszönhető, hogy jégmadarak
fészkeltek a szigetpresszó bokrai közé. Sok természetfotós
örömére innen lehetett megörökíteni, ahogyan ezek a ritka kis madarak másodpercek
alatt kapták ki a tóból a náluknál jóval nagyobb halakat.
Szép emlékei között őrzi,
hogy az első operafesztivál idején ezen a tavon rendezték meg
a velencei karneválra emlékeztető programot. Míg a zenekar
a szigeten játszott, az énekesek
a csónakokból skáláztak.
Jómagam már régen nem
jártam arra. Most jött el az
ideje, hogy még ebben a szezonban próbára tegyem magam, képes vagyok-e harminc
percen belül csónakkal megkerülni a tavat. Tenyereim
még elég kérgesek, őrzik a balatoni nyarak lapátolásait, vajon az ernyedt bicepszeim is
támogatják majd a próbálkozásomat?…
SZÁNTÓ ISTVÁN