Majdnem fél évszázada,
hogy Kerekes Pista bácsi, a
város legismertebb kisiparosa, égre-földre keresett. Telefonon egy szót sem mondhat,
titokzatoskodott. Így aztán
a Búza tér melletti lakására
kellett mennem. Mivel korábban soha semmilyen közös
ügyünk nem volt, furdalt a kíváncsiság, mit szeretne tőlem.
Emlékszem, a családi házuk
folyosóján halmokban álltak
az akkoriban nagyon kurrens
ezüst-, aranyszálas pulóverek,
és percenként csengettek a kiskereskedők.
Pista bácsival átverekedtük
magunkat a kuncsaftokon, végül a legszigorúbb konspirációs szabályok szerint a leghátsó,
elfüggönyözött szoba szegletében elém tárta Szent-Györgyi
Albert professzor levelét. Ujjai
közé csíptetve olvasta fel, hogy
fia, Róbert, aki a Chinoinban vegyészmérnök, meghívást kapott Amerikába. Mellé
egy kétszáz dolláros, azonnal
beváltható csekk és egy repülőjegy volt csatolva. Nem foghattam meg a levelet, Pista
bácsi úgy tartotta, hogy meg
se érinthessem. „Kedves Robikám, tetszik az elméleted, itt
lenne a helyed mellettem, kérlek, ne hezitálj, várlak Amerikában” – írta a professzor.
Hihetetlennek tűnt a sztori,
de eszembe se jutott, hogy átverés lenne. Gratuláltam Robi
édesapjának, és jeleztem, megírnám a történetet. Pista bácsi
kérte, ne kapkodjunk, ugyanis
az illetékesek annyira nem lelkesedtek a meghívásnak. Sőt
úgy tudja, nem akarják a fiát
kiengedni Amerikába. A segítségemet kérte, kapcsolataimat
túlértékelte.
Bevállaltam, utánajárok,
mi az akadálya, hogy a gyerekkoromtól ismerős barátom
nem kutathatja az általa felvázolt rákellenes gyógyszer
kifejlesztését. Egy évvel korábban kiküldött egy maga által felfedezett képletet egy új
hatóanyagról, és kérte erről
a Nobel-díjas hazánkfia véleményét. Már csaknem megfeledkezett minderről, amikor is
választ kapott.
Ma visszagondolva akkori énemre, nevetségesen naiv
voltam. Komolyan hittem,
hogy a nyilvánosság erejével
meggyőzhetem az illetékeseket, Robi barátomat engedjék
ki Amerikába. Még aznap beültem a szürke Trabantomba,
hogy elrobogjak a Chinoin vezérigazgatójához, megkérdezni, mi az akadálya Kerekes
Róbert vegyészmérnök kiutazásának. Hihetetlen, de maga
a vezérigazgató soron kívül
fogadott, és még a személyzeti
vezető asszonyt is berendelte.
Szó szerint emlékszem az ott
elhangzottakra.
Megkaptam, nem vagyok
politikailag elég érett, nem látom diplomatikusan a kialakult helyzetet. Elmagyarázták,
micsoda botrány kerekedne
abból, ha barátunk az első hívószóra kiutazhatna Amerikába egy ilyen komoly kutatási feladatra. A prezentáció
lényege az volt, hogy ebben
a nagy múltú gyárban több
idős kutató dolgozik, akik még
Csehszlovákiában sem jártak.
Végül a Belügyminisztérium nagy tudású, az ország
érdekeit szem előtt tartó elvtársai maradásra bírták Robit. Könnyen, a piros útlevelét
visszakérték szocialista megőrzésre.
Emlékszem, oroszlánként
küzdöttem ezért a kiutazásért. Azért is, mert drága apám ötvenéves sem volt,
amikor a gyomorrák elvitte.
Robi szerint az általa kombinált gyógyszeres terápiával ez
a félelmetes betegség is leküzdhető lett volna.
Jó három hónapig kerestem
a nagy befolyású patrónusokat,
mígnem Robival együtt megkaptuk az utolsó figyelmeztetést. Hagyjunk fel ezzel a projekttel. Robi barátom lemondó
válasza sem juthatott ki Amerikába. Szent-Györgyi Albert
soha nem tudta meg, hogy az
ajánlatára miért nem kapott
még egy rövid választ sem.
Hogy mi lett Kerekes Robival? Évtizedekig a fővárosban
egy különleges, hústermékeket
tartósító kémiai anyag kereskedésével foglalkozott. Majd
gondolt egyet, és családostól
kivándorolt Izraelbe.
Sikerült-e túltennie magát, elfelejtenie, hogy néhány
irigységtől pöffeszkedő, túlbuzgó hivatalnok okán még
esélye sem maradt egy Nobel-díjra?
SZÁNTÓ ISTVÁN
Egy miskolci Nobel-díj mínuszban – megjelent a Miskolci Naplóban – még mindig fáj, az írigység és a diletantizmus sosem hal ki
