A háború kezdete óta minden héten több tonna ételt készítenek és osztanak szét önkéntesek a katonáknak. A szatmári rebbék egyik rokona, Menachem Teitelbaum vezetésével például heti ötezer adag szombati ebéd készül. Hal, hús, desszert és sólet, hatalmas lábosokban, amiknek a felemeléséhez két harcedzett katona kell. Menachem néhány hete telefonhívást kapott. A vonal túlsó végén egy Gázában harcoló egység parancsnoka volt. „Hálás köszönetünk a sóletért, igazán életmentő volt” – mondta a telefonba. Menachem egyetértett vele: a sólet valóban rendkívül jó, de életmentőnek azért mégsem mondható. A parancsnok azonban ragaszkodott hozzá, hogy Menachem sóletje életmentő. Majd könnyek közt elmesélte a következő történetet:

A kapott információk alapján úgy tűnt, hogy egy bizonyos gázai épületben több terrorista is rejtőzik. Az egység feladata az volt, hogy behatoljon az épületbe, és megtisztítsa a terroristáktól. Azonban nem sokkal az előtt, hogy megkezdték volna az akciót, a parancsnok hirtelen úgy döntött, hogy először esznek egy kis sóletet. Ahogy egy kissé eltávolodtak az épülettől, és odaértek, ahol a sóletes lábos állt, a kiszemelt épület hirtelen hatalmas robajjal leomlott. Az épületben ugyanis nem voltak terroristák, helyette robbanóanyaggal rakták meg, csapdát állítva a katonáknak. A közelben várakozó terroristák bizonyára úgy vélték, hogy a katonák már bent vannak a házban, és működésbe hozták a robbanószerkezetet.

A sólet megmentette a katonákat. Egy mondás szerint az adakozás megment a haláltól (cedáká tácil mimávet). Mostantól új kifejezéssel gazdagodhat a nyelv: „csulent mecil mimávet” – a sólet megment a haláltól.