Széchenyi utca 33., kétszintes
épület egy szebb napokat látott
lépcsőházzal. Valamikor hajdanán ez a miskolci belváros legelegánsabb szállója volt. Körgangos Grand Hotel, minden
szobája, apartmanja a főutcára
nézett. A hetvenes években már
tanácsi bérlakások lettek, eltűnt
a földszinti Lukács restaurant és
a szálló előtti sárga házikó, a városi vizelde és az örökösnek hitt
taxisstand.
Közel, átellenben laktam, így
csaknem mindenkit ismertem a
házból. Gelbék első emeleti lakása még magán viselte a szállodának készült épület szerkezeti megosztásának nyomait. Már
csak kevesen sejtik, hogy a lépcsőház aljában megbúvó kutrica a forgalmas hotel recepciója
volt. Később, a nyolcvanas években egy apró butik költözik a helyére, hogy vitrinjeivel fényárba
borítsa az omladozó csempéjű
kapualjat.
Mi maradt a gigantikus méretű luxusszállodából a nyolcvanas évekre? Az épülettömb por
verte udvarán sorjáztak az egymásnak tapasztott kamrák és a
vagyont érő garázsok. Forgalmas volt a hevenyészett karámmal kerített kerti söröző, amely
már az új világ teremtménye. A
hotel egyetlen nosztalgikus emléke az ikonikus, csupa üvegtáblás kávéház, az Avasi. Elvétve
magam is megfordulok arra, de
Orosz László és Dékány Károly
felszolgálók máig is fejből sorolják fel törzsvendégeiket. Állítják,
ez volt az utolsó igazi, békebéli
vendéglátóhely, ahol egy szimpla
és egy pohár csapvíz mellett akár
egy-két órát is elücsöröghettek a
vendégek, és nem noszogatták
őket távozásra, nem hozták ki a
kabátjukat a ruhatárból. Hiszen
azt is elnézték, hogy az ancugodat csak úgy, a széles műbőrkanapék közé letegyed.
Sorolják, a közeli zsinagógából kicsoszogó öregek ide jártak
römizni és ultizni. Délelőttönként amolyan idősek napközije
címen üzemeltek. Laci és Karcsi
jól emlékeznek Kormos Sándorra, a Keravill nyugdíjas vezetőjére, Grundig Gyulára, a Centrum
Áruház igazgatójára, a Galambos – Grosszmann, valamint a
Földi testvérekre, Hortobágyi
bácsira, a nevezetes magánzóra, Róth Adolfra, Koval Imrére,
Frommer Ernőre, Dubi Lajcsira
és Béres László bőrdíszművesre.
Elmaradhatatlan vendégek voltak Ágoston Ervin és Schwarz
Tomi, a két jó barát, és ahogy a
filmek végén mondják, még sokan mások. Ki ne feledjem, volt
két illusztris visszatérő kollégám
is a kávéházban. Máté Iván bácsi, a Déli Hírlap külpolitika
szerkesztője, ő bárkihez leült,
aki hajlandó volt meghallgatni.
Oravecz János kollégám pedig
úgy tartotta, egy igazi újságíró
a kávéházban körmöl. Kint az
életben, az ihlet tengerében.
Egyébként itt, még amolyan,
ma már csak a régi filmekből
ismert fehér zakós, nyakkendős főurak jártak-keltek a placcon. Mint például Szarka István,
Varga László és Szakszón József,
akik a későbbieknek mind vezetőállásba kerültek a cég más
üzemegységeiben.
Duhajkodásra, kellemetlen
afférra egyikőjük sem emlékszik.
Életük legcsodálatosabb munkahelye volt ez a kávézó, csupa szeretetre, tiszteletre méltó vendégekkel. Hiszen ők mokka kávén
kívül sok egyebet nem rendeltek,
de ritka gálánsak volt.
Orosz Laci monda, a kétforintos cechet rendre egy zöldhasú
tízessel tudták le. Az egyszerű
söntésben, amely farkasszemet
nézett a söröző mosdójával, egy
nagy, mozdonykazánra emlékeztető, háromkaros presszógép
gyártotta a fekete löttyöt. A bélelt
kávéba itt keverték bele a feles rumot, hogy a társaság absztinens
tagjai se tudjanak erről a cselről.
Étlap az nem volt. Ide nem
enni, nem jóllakni jártak. Ide
egymásért, a társaságért jöttek
az egykorú miskolciak. Ám mégis volt, ha éppen akartak roston
vagy rántva májat finom kenyérrel. Esetleg a mosogatólány
egy tucatnyi adag zónapörköltöt
is kotyvasztott a tálalókonyha
rezsóján.
Ám ez már tényleg csak hab
azon a bizonyos tortán…
Az ihlet tengerében az Avasiban – megjelent a Miskolci Naplóban – Mi maradt a gigantikus méretű luxusszállodából a nyolcvanas évekre? Az épülettömb por verte udvarán sorjáztak az egymásnak tapasztott kamrák és a vagyont érő garázsok
