Profi, kiképzett, s gyakorlott
szavazatszámláló lettem. Vénségemre. Immár harmadszor
vállaltam ezt a kora hajnaltól
késő éjszakáig tartó közösségi
munkát. Aki irigyelné, annak
elárulom, minden alkalommal
meg kellett hallgatni, mire kell
figyelni, hogyan lehet leleplezni a csalási kísérleteket, hogyan legyünk pártsemlegesek
a szavazóhelyiségben. Például
egy ízben arról is szó esett, nézzük meg, nincsen-e a kolléganők műkörme alatt aprócska
toll, amellyel érvénytelenné tehetik a nekik nem tetsző voksokat. A jó szerencsém egy olyan
körzetbe vezérelt, ahol hat csinos hölgy társaságában voltam, és gyorsan megnyugodtam, mert mindannyiuknak
valódi körme volt. Ráadásul
olyan lelkesen készültek erre
a hosszú napra, mint valami
piknikre, szendviccsel, csokoládéval és gyümölccsel. Jó volt
az ellátás, az állami gondoskodás jegyében még ebédet és
uzsonnát is kaptunk.
Nos, akinek kétségei lennének a szavazási rend tisztaságával kapcsolatban, őket most
bevezetem a kulisszák mögé.
Hiszen az állampolgári jogaikkal élők csak azt látják,
hét ember ül egy hosszú asztalnál, mégis csak egy helyen
kérhetik a szavazólapokat.
Valójában ez nem egyszerűen
egymás kontrollálása, hanem
észszerű munkamegosztás. Az
elöl ülő egyezteti az okmányokat, a mellette lévő aláíratja a
névjegyzéket, míg a következő
átadja a szavazólapokat. Most
legutóbb egyikünk kiszámolta
a három lapot, majd jómagam
adtam át a borítékkal. A tőlem
jobbra lévő pedig strigulázta
az akciót. Végül, esetünkben
a munka oroszlánrészét végző
bizottsági elnök asszony óránként lejelentette a szavazók
számát a központnak.
A délelőtt úgy elszállt, mint
a huss. Jöttek, mentek, voltak,
akik kétszer is, mert a lakcímkártyájukat otthon felejtették.
Közben ki kellett szűrnünk az
első szavazókat is. Nekik egy
bevásárlókocsis érmével kombinált kulcstartót ajándékoztunk.
Délutántól pangás volt, számunkra úgy tetszett, megállt az
idő, s messze a zárás. Ám csak
eljött a hét óra. Előtte pár perccel érkezett egy érdekes figura,
aki leült, kiterítette maga elé a
szavazólapokat, majd amolyan
művészettörténeti előadásba
kezdett. Csontváryról elmesélte – volna –, hogy a Magányos
cédrusában fellelte a huszadik
század történelmének jóslatait. Szegényt leszavaztuk, mondván itt nincs helye a politikai kinyilatkoztatásoknak.
Az urnabontás pillanata
a legizgalmasabb. Gyerekes
örömmel borogattuk ki a ládákat egy hatalmas asztalra
teregetve. Ezt követően méla
csendben szétválogattuk a polgármesteri szavazatokat, utána az önkormányzati képviselőkét, végül utoljára hagytuk
az európai parlamentieket. Itt
említeném meg, hogy bőven
voltak rontottak, érvénytelenek. Többen kedvükre mindenkit beikszeltek vagy éppen
senkire nem voksoltak. Persze
mint mindig, most is üzentek
a választók, hogy miket, nem
írhatom le. Emlékszem, egy
hölgy tévesztett, majd idegességében széttépte a szavazólapot. Jegyzőkönyveztük, majd
kapott újat, mi meg a rend
kedvéért bezacskóztuk a selejtet. Szigorú szabály, a fülkében
egyszerre csak egy személy tartózkodhat.
Megjegyzem, hivatalból
szűziesen őriztük a pártsemlegességünket, ám a szortírozásnál mindenki lelepleződött.
Kiderült, hogy mi is ebben a
városban élünk, mi is favorizáltunk valakit a jelöltek közül.
Hogy mindenkit megnyugtassunk, valamennyi lapot tízes
kötegekben kétszer-háromszor
is átszámoltuk. A fáradtságomnak következménye, hogy
a csapatból egyedüliként egyet
elnéztem. Szerencsére a hölgyek
észrevették. Amikor a központ
leokézta a munkánkat, elkészültek a jegyzőkönyvek, mindannyian leszignáltuk a leragasztott dobozokat.
Ezzel zárult a csapatmunka.
Egy hosszú nap a fülkék közelében – megjelent a Miskolci naplóban – megkezdödött a visszaszámlálás
