Túl az ezredfordulón is két
napilap jelent meg megyénkben. Helyi kiváltság, Miskolcnak 1969-től külön újságja volt,
friss hírekkel teli, délben megjelenő, bulváros magazinja. Fiatalosabb volt, mint az akkori
Észak-Magyarország. A Déli
Hírlapot zömében távoli vidékekről jött kollégák szerkesztették. Ők voltak azok, akik rohamtempóban, egymást előzve
váltak neves lokálpatriótákká.
A rendszerváltáskor a megyei lap osztrák, a miskolci
napilap pedig részben önkormányzati s privát tulajdonba
került. Innentől datálódik a két
szerkesztőség cicaharca, nyilvánosan és a kulisszák mögött is.
Mentségemre, nem másért háborúztunk, mint az olvasókért
és a hirdetőkért.
Ennyi idő elteltével kifecseghetem, milyen innovatív ötletekkel birkóztunk a tehetősebb,
saját nyomdával és terjesztőhálózattal rendelkező megyei
lappal. A reggeli megjelenésre
való átálláson túl, a valamikor
szebb napokat is megélt Népszabadsággal kötöttünk egy
kimondottan érdekházasságot. Ezzel a friggyel hipp-hopp,
máris paritásba kerültünk idősebb testvérünkkel. Válaszlépésül bevezették az előfizetőik
megajándékozását porszívókkal és kávéfőzőkkel. Erre mi kis
televíziókkal és vékony aranyláncokkal kedveskedtünk a
nagybetűs Olvasóknak.
A szomszédvár osztrák vezetője legalább száz embert utaztatott folyamatosan a miskolci
villamoson, akiknek feltűnően,
széttárt újsággal kellett ülniük.
Ez a marketingfogás nekem
is tetszett, hatásos volt, az álló
utasok aktívan belekíváncsiskodtak a lapba. Erre találtuk
ki, hogy mi meg olyan képekkel tapétázzuk ki a szerelvények
külsejét, amelyeken a Délit böngésző hölgyek, urak látszanak.
Sokba fájt ez nekünk.
Majd az Észak-Magyarország olyan hatalmas szerencsekerékkel rukkolt elő,
amellyel az előfizetőik értékes
nyereményekre tehettek szert.
Erre jöttünk mi a boltonkénti
sorsolással. A lapból kivágott
szelvényeket el kellett vinni egy
megadott üzletbe, ahol egy hét
elteltével értékes dolgokat nyerhettek. Olvasóink közül többen
csupán a szelvényért és a nagyobb győzelmi esélyért tízesével vették a lapot.
Az élesedő versenyben már
amolyan nemtelen eszközök is
bevetésre kerültek. Például néhányszor feljelentettek, s írattak rólam egy olyan könyvet,
elég drágán, amelyben minden
rossznak elhíreszteltek. A városban, egyetlen üzletben, az
Antikváriumban árusították,
mígnem a bíróság betiltotta, a
rendőrség begyűjtette és zúzdába küldte. Büszkeségemre a
rendszerváltás után ez volt az
egyetlen mű, amelyet az igazságszolgáltatás minden hercehurca nélkül betiltatott. A szerzője – Isten nyugosztalja – nem
sokkal később súlyos betegségben elhunyt. Halála előtt barátok nem lettünk, de békét kötöttünk, s eltekintettem minden
jóvátételtől.
A konkurencia persze nem
adta fel. Kiénekelte a szánkból
a sajtot, a velünk közösködő
Népszabadságot. Talán ezért
sem ejtettem sós könnyeket,
amikor eltűntek a sajtópalettáról. Ezután is még egyszer szerencsénk volt, megtaláltuk az
ellenségünk ellenfelét, amelyet
azonnal keblünkre öleltünk. Ez
a német tulajdonú multi lapkiadó még jó három évig gyámolított minket.
Végül jó két évvel az ezredforduló után, a gazdasági és a politikai megfontolásokat követően, tárgyalóasztalhoz ültünk.
Minden háborúnak ez a vége.
Mintha mi sem történt volna, józan számítások után egy
kényszerű, de nagyon tisztességes alkut kötöttünk. A lényege,
egyetlen kollégánk sem maradt
munka nélkül, mindenkinek
helye lett a nagy kiadó védernyője alatt. Aki dolgozni akart,
megtarthatta az íróasztalát.
Igaz, elmaradt az általános elégedettség, de mint tudjuk, ilyen
soha nem lesz a világban. Szóval így lett vége az Észak Dél elleni, mára már elfeledett sajtóháborúnak.
SZ
