ujkeletlive
Gáza, november 24. – a túszmegállapodás első évfordulója
A gázai invázió, illetve a libanoni háború, és a közelgő tűzszünet zajos eseményei rendre elnyomják az övezetben még mindig fogvatartottak kiszabadításáért felszólalók hangjait. Az elmúlt hónapokban az országot többé kevésbé megosztó, és a hazatérésüket biztosító megállapodás-vázlatok állandó elutasítása közben feledésbe merült, hogy a kormány egy évvel ezelőtt már beleegyezett egy sikeres túszalkuba.
2023. október 7. Fekete Szombat – a Hamász terroristái által Szimcha Tóra ünnepén a zsidó állam ellen elkövetett legszörnyűbb támadás.
Sábát kora reggel több mint 4300 rakétát lőttek ki Izraelre miközben járművekkel, és motoros siklóernyőkkel hatoltak be a határos otefi területekre. A hadsereg jelentése szerint több mint 6000 – közöttük 3800 elit nukbás terrorista, áttörve a határzárat katonai támaszpontok ellen indított támadást, miközben 21 településen, többek között a Nova fesztiválnak otthont adó Be’eri kibucban, Kfar Aza, Nir Oz, Netiv Haaszara, és Alumim közösségekben mészároltak le könyörtelenül, és válogatás nélkül felnőtteket és gyerekeket, erőszakoltak meg nőket.
A terroristák 1180 – 797 civil, köztük 36 gyermek, illetve a biztonsági személyzet 379 tagját gyilkolták meg. 3400 civil és katona megsebesült.
A szörnyű kínzások és gyilkosságok mellett 251 túszt hurcoltak el az övezetbe – és nem tettek különbséget civilek vagy katonák, csecsemő vagy gyermek, fiatal lányok és idősek között. Az október hetedikei túszejtés áldozatainak számát növelik, Hadar Goldin főhadnagy és Oron Saul törzsőrmester fogvatartott holtteste, akik a 2014-es erős szikla idején estek el, illetve ugyanabban az évben önszántából a gázai övezetbe belépő Avera Mengisztu, és a 2015-ben szintén önszántából az övezetbe belépő Hisam al-Szajed a remények szerint még életben lévő foglyok,.
Egy évvel ezelőtt, november 24-én az első, és az eddigi egyetlen túszalku keretében 80 izraeli jöhetett haza, összesen 240 izraeli börtönökben [nem gyilkosság miatt] fogvatartott palesztinért cserébe.
Eddig összességében 117 [ nem csak izraeli] túszt sikerült élve visszahozni, 73 foglyot meggyilkoltak, 37 holttestet visszaszállítottak Izraelbe.
101 személy 417 napja még mindig gázai fogságban van, és nincsenek pontos adatok, hogy hányan vannak még életben.
A Szimchát Tóra-i mészárlásokat követően kevesebb mint két hónappal, tavaly november 24-én hagyta jóvá a kormány azt az ideiglenes tűzszünettel egybekötött megállapodást, melynek köszönhetően két nappal később már hazaérkezett az első csoport – négy gyermek, három édesanya és hat nagymama. A megállapodás keretében, és azt követően hazatérő túszok feledhetetlen képeit gyógyírként az egész ország a szívébe zárta, és azok a képek egyben emlékeztetnek arra is, hogy a zsidóság számára az életnél semmi sem lehet fontosabb, és nem képezheti politikai játszmák tárgyát.
A novemberi túszalku első évfordulójáról országszerte, és a nemzetközi sajtóban is megemlékeztek, figyelmeztetve a szörnyű körülmények között fogvatartott 101 túsz megmentésére.
A tavalyi megállapodást jelző eseményen felszólaló Jichák Herzog elnök hangsúlyozta a gázai övezetben fogva tartott túszok feladatásának az egész országot érintő traumáját, miközben kiemelte az állam felelősségét kiszabadításukat illetően.
Az elnök elismerte a folyamatban lévő többfrontos háború kiemelkedő eredményeit, hozzátéve azonban azt i, hogy minden nap „kudarcot jelent,” míg a túszok nem térnek haza.
Az egy éves évfordulón, vasárnap este a Hamász gázai fogságából szabadon engedett elraboltak, illetve és még mindig fogvatartott túszok családtagjai felszólaltak a tel-avivi Túszok terén tartott megemlékezésen, olyan alku elfogadására szólítva fel a kormányt, amely biztosítja az összes fogoly kiszabadítását, a még életben lévők rehabilitációja, a meggyilkoltak, és az elesettek méltó temetése érdekében.
A rendezvényen többek között felszólalt, a novemberi megállapodás során kiengedett három női túsz, Raz Ben Ami, akinek férje, Ohad még mindig fogságban van; Gabriela Leimberg, akinek élettársát és testvérét három hónappal később mentette ki a hadsereg, illetve Danielle Aloni, akinek sógora, David Cunio még mindig a Hamász fogságban van testvérével, Ariellel együtt.
„415 nappal ezelőtt pizsamában elraboltak otthonról. A férjemet, Ohadját boxerben és ingben hurcolták el. Valószínűleg mindannyian emlékeztek a képére arról az átkozott reggelről. Ezen a pénteken, november 29-én lesz egy éve, hogy visszatértem a Hamász fogságából, a szabadságom éve, egy olyan év, amikor megpróbáltam rehabilitálni magam, de nem igazán sikerült, mert szerettemet még mindig a Hamász gázai alagútjaiban tartják fogva.”
„Azon a napon, amikor visszatértem, nagyon boldog voltam, hogy találkoztam a lányaimmal, a fogságban töltött idő alatt azzal voltam elfoglalva, hogy mi történt velük. Megöleltük és sírtunk, mint még soha. Felfedeztem, milyen hősiesek szeretett lányaim, akik azért harcoltak, hogy visszakerüljek ide. Én és az apjuk. Nem hiszem el, hogy eltelt egy év, és Ohad még mindig ott van. A róla szóló gondolatok nem nyugtatnak meg, bárcsak megértenék [a politikusok], mit jelent 54 napig rossz körülmények között létezni a terroristákkal körülvett alagutakban – semmiképpen sem engedték volna meg a túszoknak, hogy 415 napig ott maradjanak.”
„A lányok és én mindent megteszünk, hogy visszahozzuk Ohadot, és az összes elraboltat, de végül is mindannyian a miniszterelnök kezében vannak. Amit tudok, azt a hírekből tudom, mint mindenki más. Senki sem veszi a fáradságot, hogy frissítsen minket. Az én szívem, mint sokan másoké, kihagyott egy dobbanást a Hamász szóvivőjének tegnapi jelentéseivel együtt. Minden alkalommal, amikor újra lecsap. – Szóval elég. Minden forrás azt mondja, hogy az alku feltételei érettek. A kifogások eltűntek. Itt az ideje, hogy visszahozzuk az összes túszt, és a lehető leghamarabb, mert az alagutakban nem tudható, ki fogja túlélni a telet. És nektek, fogvatartott szeretetteink, legyetek erősek, sajnálom, hogy még mindig ott vagytok. Egy egész nemzet vár a visszatérésetekre. [Ohad] várom az ölelésedet, a lányok várják az ölelésedet,” – tette hozzá Raz Ben Ami.
Gabriela Lemberg, akit 53 nap után engedtek szabadon lányával, Miával és nővérével, Klara Mermannel együtt, nyilatkozatában hangsúlyozta – „túléltem, és követelem mindenkinek. Már mindent elmondtak, és most cselekvésre van szükség. Nincs időnk. 53 napig egy dolog tartott életben: mi vagyunk Izrael népe, a zsidó nép, amely megszenteli az életet. Senki sem maradhat le. Ez a nagy különbség köztünk, és bármely más ország között. 53 napig tudtam, hogy a családom harcol értem.”
Danielle Aloni, akit 49 nap után engedtek szabadon lányával, Améliával együtt elmondta, hogy „még mindig messze vagyunk a rehabilitáció elkezdésétől. A nővérem, és az unokahúgaim arra várnak, hogy David [a sógora] visszatérjen, mindannyian arra várunk, hogy mind a 101 elrabolt visszatérjen, és újra lélegezni fogunk. Minden pillanatban az életük veszélyben van, és minden pillanatban, amíg ott vannak, a veszély csak növekszik. Ha a foglyok értékes adúnak számítottak a tárgyalásokon, úgy tűnik, hogy most csökken az érték. Az izraeli kormánynak körülbelül két hónapjába telt, hogy megkösse a megállapodást, miért tart több mint egy évig, hogy újabb megállapodást kössön? Vajon mennyire voltunk fontosak számukra a lányom és én,” – mondta, majd hozzátette – „még nem jöttünk ki az alagutakból. Azok a kezek, melyek elraboltak minket, azok a kezek, melyek megérintettek minket, amikor lementünk az alagutakba, a gonosz és fenyegető, átható tekintetek, egész életünkben elkísérnek minket.”
A tavaly novemberi túszalku a kabinet két csoportjának az egymással szemben állásával kezdődött, azt követően, hogy Beni Gantz és Gadi Eizenkot belépett a kormányba, és a szűkkörű hadikabinetbe.
„Egyik csoport, amely ellenezte a megállapodást, közöttük Joáv Gallant védelmi miniszter, Herci Halevi vezérkari főnök, és Ronen Bar a Sábák főnöke. Ezzel szemben a másik csoport, amely támogatta a megállapodást, és magában foglalta a David Barnea kémfőnököt, Gantzot, Eizenkotot, illetve és a Sász elnökét, Árje Derit,” – írja a Ynet az eseményeket ismerő forrásra hivatkozva.
Az első felvetéseket hosszú, több napos megbeszélés követte, mígnem kialakult a megállapodást megkötését támogató közös vélemény.
Az áttörést Ron Dermer stratégiai miniszter jelentette, aki arra törekedett, hogy a Hamász nyolc nap alatt 80 túszt engedjen szabadon az öt nap alatt elrabolt 50 helyett, állítja a Ynetnek nyilatkozó forrás, hozzátéve, hogy „eleinte úgy tűnt, hogy az ötletnek nincs köze a valósághoz, de elfogadták, ami arra késztette a miniszterelnököt, hogy csatlakozzon a támogatók táborához, és végül ez egyengette az utat a megállapodás létrejöttéhez.”
A problémát akkoriban az okozta, hogy a a hetek óta tartó tömeges bombázások utáni káoszban a Hamász egyáltalán irányítani tudja-e a helyzetet az övezetben, illetve, hogy Katar és Egyiptom valóban el tudja-e érni a túszok szabadon bocsátását. Úgy vélték, hogy a meglepetésszerűen támadó terrorszervezet valójában nem volt felkészülve a hadsereg kemény válaszára, ezért már egyáltalán nem ura a helyzetnek, és a túszok kezelésének. Megelőzően azonban biztató jelnek számított, hogy október 20.-án katari közvetítéssel a Hamász szabadon engedte az elrabolt Jehudit Ra’anant, és lányát, Natalit, majd három nappal később egyiptomi közvetítéssel Jocheved Lifshitzt, és Nurit Coopert. A négy nő előzetes hazaengedését a terrorszervezet humanitárius gesztusként adta elő megalapozva a túszalku, és a számukra fontos tűzszüneti megállapodás iránti izraeli bizalmat.
A tárgyalások kezdete, és a végső megállapodás közötti közel két hónapos időszakban az izraeli hadsereg tovább folytatta a Hamász felszámolására irányuló tevékenységeket, míg Jahíje Szinwár azzal fenyegetőzött, hogy a túszok veszélyben vannak, és nem élik túl, ami szerencsére csak nem bizonyult igaznak.
A különböző stratégiák – és a tárgyalók szkepticizmusa, illetve Hamász és a koalíció számos ellenzői ellenére az erőfeszítések végül meghozták az eredményt. Az elfogadásra kész vázlat elfogadására a november 21-én éjszaka tartott kabinetülésen Bar, Halevi, a kémfőnök és Nitzan Alon külön megbízott beszéltre rá a minisztereket. A többi már történelem.
A 10 napos tűzszünettel, majd a hadsereg túszcserét követően történő újraindított támadását illetően, megelőzően pedig a túszok elengedésével kapcsolatos aggályok, és a Hamász trükkjei ellenére, a lázban égő ország kívülről nézve már csak a megnyugtató képeket láthatta, illetve a médiában követhette nyomon a sikeres hazatérést. A háttérben ugyanakkor a biztonsági apparátus mindvégig lázasan dolgozott, műveleti parancsnoki központot hoztak létre, melynek feladata az volt, hogy figyelemmel kísérje az elraboltak mozgását az övezeten belül, és felkészüljön az útvonalak megváltoztatására, amiatt is aggódva hogy a helyi csőcselék bántani fogja az elraboltakat, miközben a Vöröskereszt járművein utaznak.
A külső biztonsági körülmények mellett a hadsereg pszichológiai és érzelmi szempontból is felkészült a visszatérők fogadására: személyes tárgyakat, fotókat és otthonról elhozott kedvenc ruháikkal várták őket. A parancsnokság szorosan nyomon követte, hogy minden szabadítási akció rendben történjen, az első hírszerzési jelentésektől kezdve egészen addig, amíg a fogadást végző erőktől meg nem érkezett az értesítés, hogy mindenki valóban megérkezett.
Végezetül, a tavaly novemberi helyzethez képest nem sokkal később Gantz és Eizenkot kilépett a kormányból, így az első illetve a további túszalkut ellenző koalíciós miniszterek, mint Itamar Ben-Gvir nemzetbiztonsági miniszter, és Becalel Szmotrich pénzügyminiszter egyre nagyobb nyomást gyakorolhatnak Binjámin Netanjahu miniszterelnökre a harcok tovább folytatását illetően, ami a túszok végleges feladását sugallja. A kormányban az alku mellett végsőkig kitartó Gallantot, a miniszterelnök végül menesztette.
„Tudtam, hogy minden következő lépés nehezebb lesz, de nem gondoltam volna, hogy egy év eltelik, és nem történik újabb előrelépés. Akkor világos volt, hogy ez egy viszonylag ‘egyszerű’ üzlet volt, mert a Hamász humanitárius segítséget kapott, és megtartotta azokat a túszokat, akik az alapvető érdekei – a háború befejezése és a túlélés szempontjából fontosak számára. Egyértelmű volt, hogy a következő megállapodások már nem csak a túszok foglyokra cseréléséről, és a segítségnyújtásról szólnak, hanem a háború befejezésének, és az összetettebb biztonsági intézkedések feltételeiről is. Valójában, azóta a tárgyalások sokkal bonyolultabbá váltak. Az elítéltek cseréjéről szóló rész viszonylag egyszerű, de a többi elem mindkét oldal számára problémákat okoz,” – nyilatkozta a Ynet forrása.
Az izraeli hadsereg felső vezetése a novemberi megállapodást a háború egyik legnagyobb eredményének tartja, amely nem valósulhatott volna meg a gázai övezetben végrehajtott széleskörű katonai manőver nélkül, amelyre Szinwar nem számított. Jelenleg az izraeli hadsereg biztos abban, hogy a háború eredményei újabb megállapodás előtt nyitották meg az utat a politikai döntéshozók számára.
„Több tucat túsz még mindig életben van. Az újabb megállapodás feltételeit optimális szintre hoztuk,” – közölte a hadsereg.
Megjegyzendő, hogy az elmúlt évben a túszok fogságban töltött helyzete jelentősen romlott, és néhányukat sokkal rosszabb körülmények között tartják, mint amelyekről a korábbi felvételek, és a visszatérők nyilatkozatai tanúsítják. Az idő múlásával, valamint a Hamászt érő súlyos csapások, és a harcok intenzitásának növekedése közepette a fogvatartás körülményei tovább romlottak.
A jelenlegi körülmények eltérnek attól, amiről a visszatérők beszámoltak: a túszokat ma többnyire összezsúfoltan alagutakban tartják, és gyakran helyszínről helyszínre szállítják őket, így kiszabadításuk, napról napra sürgetőbbé válik.
The post November 24. – a gázai túszmegállapodás első évfordulója first appeared on Új Kelet Live.