Ha azt mondom, flekkpapír, Robotron írógép, ólomszedés és zászlós tördelés, ha azt mondom, csörög a vörös színű karos „párttelefon” az ügyeletes szobában, szól a nyomda, gyere le, mert kell még három sor és a szedőnek diktálok egy hatalmas gőzgépszerű robajos gépnél és ha valami el volt basszarintva, leállt a nyomda és a hatalmas hengerek tetején a művezető bicskájával kapargatom ki a nem kívánatos adatot és bizonygatom, hogy de ilyen volt, ma már hülyének néznek. Pedig volt ilyen, életem első munkahelye, összetépett vagy fekete filccel bepókhálózott kéziratok, görnyedés, szenvedés és öröm, sikerélmény.
Ugyanilyen őszi nap volt, Egerből érkeztem, leléptem a vonatról a Tiszai Pályaudvaron, 1991-ben, egy pénteki nap délutánján. Másodéves gimnazistaként nem igazán volt hova mennem, a villamosról megláttam a legendás Sajtóházat. Talán a portás igazított el hova menjek, talán a Jóisten, vagy a lift ment a harmadikra magától, vagy így mind együtt. Lift mellett jobbra a második szobában íróasztalán méteres papírhegyek összevisszaságban ült egy ember. Nagy darab, furcsán mozgatta karjait, szakadt róla a víz, törölgette homlokát.
– Mit akar? – kérdezte Bohus János.
– Újságíró lenni – mondom neki 16 évesen, majd bemutatkoztam. – Akkor fiatalember, a szavakat kövesse tett – mondja, kezembe nyomott egy másnapi meghívót a Városházára, ahol 9 órakor beavatják az új városi rendőrkapitányt, Tuza Lászlót.
Elmentem szépen, kiöltözve, beszélgettem az új kapitánnyal, mondtam azért beszélgetünk, mert a Déli Hírlap küldött. Nem lepődött meg, hogy egy komoly szerkesztőség gyereket küld, sőt, nyitottabb lett. Én se voltam hülye, mert nem a kedvenc színéről faggattam, hanem a hogyanokról és tervekről. László napokkor a mai napig kora reggel csörög a telefonom és felköszönt.
Életem első cikke címlap lett, hatalmas fotóval, grandiózus méretű főcímmel, egészen odavoltam a gyönyörtől. Egerbe jártam gimnáziumba, innentől minden hétvégémet, iskolai szünetet a Déli Hírlap szerkesztőségében töltöttem el. Családom nem igazán lévén, családommá váltak. Bekes Dezső, az akkori főszerkesztő pedig igen bőkezűen utalt a cikkeim után.
Hmm. Cikkek. Az nem úgy van, leülök és elkezdem írni. Ebben Bohus János, akit utána előttem mindig úgy emlegettek: „a Keresztapád” döbbentett rá. Ma már, laptoppal, del gombbal ctrl+c és ctrl+v-vel elképzelhetetlen hogy a laptopom egy 20 kilós Robotron villanyírógép volt, és ha beütsz egy mondatot már nem lehet visszacsinálni. Az úgy marad. Majd leírod a következő mondatot, új sor, karral, és azt hiszed összeállt a mű. Nem. „Keresztapám” szemei elkerekedtek, láttam, lefejelné a falat mérgében, karjai izgatottabban jártak mintha repkedne, széttépte az egészet, a földre hajította, majd lement meginni egy Traminit. Mire visszajött, kész volt a mű ismét, azt fekete filccel összepókhálózta. Újraírtam. Majd megint. És megint. És megint. Bohus néha mondott valamit, néha nem.
Elkészült. Már nem kellett belejavítania. Ráírta, hogy 14 ppt, vigyem le a nyomdába.
Na ott várt a pokol. Már 17 évesen. Karbatett kézzel várták már ezt a cikket, szó szerint azt mondta művezető Dezső, hogy „- Te olyan hülye vagy bazdmeg, mint a nagyapád!”
Ilyenkor nemcsak hírt írni tanul meg az ember. Makai Márti néni kezembe nyomott egy fotót, nézzem meg milyen gyönyörű fotót fényképezett Szabán Gabi, írjak alá hát két kis gyönyörű sorocskát. Még mindig lever a víz, ha erre a két sorra gondolok. Szegény Mártika majdnem sírt, én úgy voltam vele, hagyom az egészet a francba, Mártika huszadszori próbálkozásom után fél órán át magyarázta, mi legyen ebben a két sorban a kép alatt. Megírhatta volna, nem tette. Akkoriban odafigyeltek a fiatalokra.
Ezeknek később jelentősége volt, nem titok, a Népszabadság kivételével minden napilapnál dolgoztam, még a megszűnteknél is, itt Budapesten komplett szerkesztőségek igazoltak ide-oda. Amikor már én ültem rá öt évre a Blikk szerkesztői szobájában, minden csak újjgyakorlat volt. Nagy titkot árulok el: az ominózus két sorom gyakorlatilag minden országos napilapban megjelent, hiszen minden évben van Karácsony és árulnak fenyőfákat árusok. De valóban egyik sem volt olyan gyönyörű fotó, mint Szabán Gabié.
Gróf Lajosról is meg kell emlékeznem, hiszen nem állhattuk egymást. Ennek családi oka lehetett, a nagyapám a Borsodi Vegyész főszerkesztője, később az Észak-Magyarország olvasószerkesztője volt, az ők múltbéli konfliktusai csapódtak le rajtam. Mint ahogy Görömbölyi Lászlóval, vagy Hajdú Imrével később, de nem ide tartozik. De nagyon szerettem a „konkurens” lapnál Lévay Györgyit, Priska Tibit, M. Szabó Zsuzsát, sokat ettünk és jókat ittunk együtt később. Volt, hogy beléptem az ottani Fészek Klubba, hangosan röhögtek, mert akárhányszor megláttak, mindig eszükbe jutott nagyapám örökbecsű kérdése az Észak-Magyarország szerkesztőségében, amikor eldugták a táskáját viccből a galádok:
„ – Elvtárskám, hol a táskám?”
Így jutottam el 18 éves koromba. 30 évvel ezelőtt. Közben Bekes Dezső kitalálta a Déli Hírlap mellett a Hajnali Hírlapot, ami Heves és Borsod-Abaúj-Zemplénben jelent meg reggel, a Déli Hírlap Miskolcon délben. Innentől minden nap volt munkám, Egerben éltem, utolsó évem a gimnáziumban, hétvégente Miskolcon ügyeltem, gyakran a tanulás rovására is. Akkoriban még telefonfülkékből diktáltuk a tudósításokat, a fényképek vonatvezetőknek köszönhetően jutottak el a nyomdába.
Bekes Dezső leköszönt, Szántó Pista lett a főnök. Előző nap még ügyeltem, következő nap ballagás. Még bementem reggel, felsorakozott az egész szerkesztőség, ajándékokkal, virágokkal, drága Klárika néni a kézbesítőnk is törölgette könnyeit, mondta Eszter, Ibolya, ballag a fiunk. Megsúgták, ki nyúlt mélyen a zsebébe, köszönöm.
Életem első munkaszerződése. Az asztalom már megvolt. Megtanultam csapatban dolgozni, örülni más sikereinek, volt, ha Oláh Erzsinek bejött valami, táncoltunk a szerkesztőségi szobában. Megtanultam minden műfajban írni, hirdetést szervezni, segget nyalni ha kell, megalázkodni és büszkének lenni. Öröm volt bejárni dolgozni és megismerni Karosi Imrét, Szikra Palit, Szaniszló Bálintot és Bús Gábor Olivért akivel még rivalizáltunk is, de falaztam neki amikor suttyomban fénymásolta forgatókönyvét, az Üvegtigrist, őrködtem a folyosón konkrétan.
Csoba Tamás interjúm jut eszembe. Ma már fogom, miért kellett és miért engem küldtek. Nem volt mit veszíteni, ha bukta van, fiatalságommal meg lehet magyarázni. Miskolc néhai polgármestere hatalmas kedvességgel fogadott, mandulaműtétem után két nappal. December vége volt, azt mondta az irodájában, bontsunk pezsgőt. Koccintottunk, alig bírtam nyelni a kortyokat, remek interjú lett. Hibátlan. Pedig főnökeimen láttam, mekkora ideg volt mögötte.
A ló ott kezdett elszállni velem, amikor megtudtam, a Magyar Rádió lapszemlénként 200 forintot fizet. Az hetente egy ezres – bocsáss meg Horváth Szabolcs – napi három mondatért. Majd kiderült, hírenként is. Akkor már hajnalonként napi 10 hírt adtam a körzeti stúdiónak. Majd magnóval az oldalamon, mikrofonnal a kezemben jártam a várost, megmutatták hogyan kell vágni, leadta riportjaim a rádió. Közben beindult a City Rádió ahol már élőben voltam hajnalonta, reggelente.
Majdnemhogy úgy volt, amit Havas Henrik is csinált anno: amíg Napkeltét vezetett és abban reklám volt, beült egy taxiba, levezette a Krónikát.
Magyar Rádió, City, nyolckor Déli, nyomulás egész nap, jött a pia éjjel meg a dance és az egész előlről. Közben Szikra Pali közbenjárására elnyertem a Népszava Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, majd Nógrád megyei tudósítói állását is. Volt, hogy külföldi delegáció érkezett a Városházára és a tolmács perceken át sorolta, milyen médiát képviselek. 20 évesen.
Drága egykori kollegáim, bocsássatok meg. Jöttek a lányok is, először lettem hűtlen ahhoz a csapathoz, akik könnyeztek a szerkesztőségi folyosón, hogy „ballag a fiunk”.
Azt hittem családot alapítok, a Heves Megyei Hírlapnál folytattam, visszamentem Egerbe.
Szomorúan kullogtam át a Dobó téren, na ki ült egy padon a családjával? Kiss Laci főszerkesztő. És azt mondta: tudod, nálunk mindig van helyed.
Egy hét múlva ott voltam. A reggeli értekezleten, mintha mi sem történt volna. Saját, egyszemélyes irodát kaptam, tv-t, bármi kellett kérdeznem se kellett, már volt.
Magánéletileg összeomlottan, mondom Szántó Pistának, nincs lakásom, itt fogok lakni az irodában. Elnézett 30 fokos szögben az ellenkező irányba.
Majd jöttek alkoholt nem megvető kollegák, társultam a brancsukhoz.
Egy színházi átmulatott részeg éjszaka után a lelkiismeretem nem engedte, hogy Kiss Laci szemébe nézzek többé. Beadtam a felmondásom. Azóta se nézek a szemébe, mert lesütöm tekintetem.
Felültem egy Budapestre tartó gyorsvonatra, 2 hónap pizzasütés után hívtam fel H. Bíró Lacit a Népszava főszerkesztőjét, hogy itt vagyok. Vár egy szabad íróasztal – mondta.
Szegedi László – remélem folytatja!