Délutáni álmomból riaszt a telefon: Péter kollégám ma reggel elhunyt. Infarktusban. Ilyenkor még tovább álmodnék, hátha nem is igaz. Ez nem lehet. Hiszen minden reggel Ő az aki a szerkesztőségi udvar sarkában füléhez tapasztott telefonnal jegyzetel és közben cigizik.
Ilyenkor leltározunk. Fejben és gondolatban. Mit tudunk mi egymásról mi az ami bennünk él tovább Péterről. Csak most tudom meg, 46 esztendős volt. Négy gyermeke van és matematika szakos tanárként kezdett. Minden jegyzetét elolvastam mert a vidékiként egy új aspektust nyitott számomra.Gondosan írt és óvatosan. Mívesen, ízesen szerkesztett és valamiképpen neki jutott a rendőrségi és bírósági tudósítás. Hálátlan terület nehéz úgy fogalmazni, hogy a hatósági embereknek és a bűnbe esett alanyoknak is megfeleljen. Neki sikerült. Péter szemüveges, nem éppen katonás alkatával csodálatosan beépült a szerv kommunikációs rendszerébe, hozzáidomult a rendőrségi riporterek tettrekészségéhez.Amiről ő nem tudott az nem is történhetett meg. Immár több mint tíz esztendeje dolgoztunk egy házban, s megesett, ha szűnni nem akaró szirénaszót hallottam tőle érdeklődtem mi is történhetett. Péter az utóbbi hetek számítógépes sztárja volt. Új telefonokat , okos mobilokat kaptunk amihez még több ész kellene. Péternek volt, segített, installált, beállított, eligazított bármikor hívhattuk. A legutóbbi nyárbúcsúztató bulin egymással szembe ültünk. Egy tálból szemezgettük az apró nyírségi töltött káposzta csíkokat. Előtte benevezett a főzőversenybe, a” pályázati leveséből” háromszor mertem. Akkor tudtam meg, nemcsak számítógépes virtuóz, a konyhában is megállja a helyét. Nagy családosként elismert főzőmester. Volt.
Nehéz lesz törölni a számát.