Feltételezem, hogy a képeken látható autó gazdája is hasonlóan gondolkodik. Ám az ilyen pöffeszkedő parkoláshoz már pofa kell. Vastag bőr. Mert a megyei kórháznak ezen a részén nagyon kevés a hely. Ez a fazon meg – ráadásul a roki helyen terül el, egyszerre két helyen. Hadd körözzenek a többiek.
Emlékeimből most előbányászok egy jó negyven évvel ezelőtti sztorit. Egy téli tejsűrűségű ködös kedden este majdnem egy óra alatt értem Barcikáról Miskolcra és amikor befordultam az Arany János utcába a sarkon egy magas fiatalember – akkoriban velem egykorú rácsapott a szürke Trabantom tetejére. Plasztik, szappantartószerű anyag nyoma nem maradt, de bennem felment a pumpa. Kiszálltam és barátságosan bevertem neki. Nem szokásom, magam is meglepődtem a felindultságomon. A kocsimért persze ölni is képes lettem volna. Egy ilyen verdáért abban az időben csaknem tíz évet kellett gürcölni.
A férfiú összeesett, lassan éledezett és gyűlt a tömeg. Előkerült egy önkéntes rendőr tanár ember is aki ott a taxi megállóban azonnal igazoltatott. S persze a garázda pártjára állt. Mondván ezért nem kellett volna leteríteni. Mondjuk azt, hogy igaza volt. Majd a tömeg gyűrűjében röpgyűlést tartott: szónokolt, harsogta egy újságíró volt az elkövető.
Végül persze lerendeztük egymásközt – a két garázdaság kölcsönösen kiegyenlítette egymást. A férfi bocsánatot kért, elmondta mérgében – ki nem sz@rja le – csapkodott. Volt valami családi zűrje én meg éppen kéznél voltam , a burzsuj akinek egy Trabantja van. Barátok nem lettünk, de később még sokat bejárt hozzám különböző kérésekkel a szerkesztőségbe. Nem sokáig, nem várta meg, hogy megkapja a párját az első csapásnak.
Már nem a régi az erőm – bár járok infúzióra – de ennek a két helyen terpeszkedő mazsolát is kiosztottam volna. Bár előtte megnézem milyen súlycsoportba tartozik és ha nagy a különbség csak annyit mondok – lehet lakkozni.