A képen látható ezerötszázas sötétkék Ladában ült az a szovjet tábornok aki , utolsóként hagyta el Magyarországot a rendszerváltás után. Ez az a záhonyi határátkelő hely amelyen át jöttek mentek az ideiglenesen itt állomásozó szovjet katonák. Sosem voltam, sosem jártam Szovjetunióban, s már valószínűleg nem is mehetek oda soha. Így aztán amikor az utóbbi egy évtizedben lelehetőségem nyílt, hogy céges ügyekben átlépjem a keleti határt örültem a lehetőségnek. Három éve, hogy ezek az utazások is megszűntek. Ám amíg lehetett , boldogan menten Munkácsra és Ungvárra. Igazi időutazások voltak. Már maga a határátkelés se volt valami egyszerű. Záhony előtt százával álltak a kamionok s ha nem sikerült ezeket kikerülni akár hat órát is várakozhattunk. Oda és vissza. Ráadásul havonta változtak a szabályok, egy időben adtak az ukrán oldalon egy olyan ruhatár jegyfélét amit visszafelé le kellett adni. Ha ez elveszett , elkallódott óriási volt a kalamajka. A határőrizet számítógépei helyben vagy Kievben gyakran lefagytak. Ez azt jelentette, hogy akár három órát ücsöröghettünk a kocsiban.
Megesett, hogy Ungvárról egy jól sikerült borvacsora után gyalogosan próbáltam átsétálni a záhonyi határon. Már vártak magyar oldalon, én meg nem tudtam, hogy itt csak járművel lehet átkelni. Senki nem akart felvenni, hiába kéredzkedtem be elhajtottak mint a legyet. Az olaj benzin és cigaretta csempészek autói telt házasak voltak a teherautósok meg nem kockáztattak egy idegennel az átjutást. Mígnem egy csoszogó öreg Mercedes vezetője megszánt. Hálából átvettem a vezetést és a szolgálati útlevelemmel sikerült soron kívül átcsusszannunk a hazai oldalra. Jó tett helyébe jót várj alapon a kedves ismeretlen már is előállt a biznisszel – mondta ha hetente háromszor így áthúzzunk kereshetek minden alkalommal egy tíz ezrest. Csábító volt, de hát mégse…. Hazaérve egy hétig gázolajszagot árasztottam magamból.
Még egy jó sztori – egy péntek délután a Passat Combival sietősre vettem az átkelést. Megfeledkeztem , hogy azt a bizonyos ruhatári cédulát nem adtak le a keskeny híd közepetáján. Szánom bánom, ám hiába. Vissza kellett tolatni a senki földjéről miközben dupla sorban álltak a személykocsik és a kamionok. S tolatva. Dudálva, villogva. S akkor jött a mentőangyal Misa aki bevágta magát hátra kitette a Kalacsnyikovot úgy ahogyan a gazai övezetben szokás és azzal hadonászva utat , szabad utat fakasztott. S nem csak hátra hanem előre is. Ritka élmény volt, úgy vezetni, hogy egy csőre töltött géppisztollyal a hátam mögött mindenkit lesepernek az útról, hogy haladhassunk. Nincs az a kék lámpa vagy sziréna amelyik ennél hatásosabb lett volna ebben a forgalmi szituációban. Gondoltam Misa barátunk nem önzetlenül teszi a dolgát, szerettük volna meghálálni a jóságát. Kapaszkodjanak meg, semmit nem fogadott el. Később se, mert máskor is megtette ugyanezt a jószolgálatot. Csak úgy. Máig se értem, de jó szívvel gondolok erre a szőke orosz vagy ukrán katonára.
S mindez történt ezen a hídon, amelyet azóta se újítottak fel és nem szélesítettek meg.