Rendezgetem a családi hagyatékot. Mi sem nehezebb szörnyűbb mint, hogy szemétre hajigáljuk mindazt az apró de szeretteinknek fontos tárgyakat amiket évtizedeken át őrizgettek. Sajnos már sok ilyen személyes lomtalanításban kényszerültem részt venni. Ilyenkor jön rá mindenki, hogy semmi értelme a sok kacatnak, emléket jelentő dolgoknak az őrzése.
Nem is látom, kinek is a munka könyve az ami a képen van. Azt tudom, hogy a magamét is őrzöm. Valahol a páncélban mintha valami hatalmas érték lenne. Emlékszem az enyémet a városi tanács munkaügyi osztályán állították ki valamikor 1969 júniusában. Talán pénzt is kértek érte, valamennyit. Majd ezt azonnal leadtam a Bajcsy Zsilinszky úti sajtóházban s legközelebb csak 1989 – ben kaptam vissza. Nagyon nem lett tele firkálva. Őrizték és a személyi kartonjaimmal együtt ünnepélyesen visszakaptam azokban a rendszerváltó időkben. Nem sokkal később ezt az igazolványt meg is szüntették. Nem értem, hogy miért? Nem látom benne a logikát. Talán a rajta lévő címer zavarhatta az illetékest. Bár ezt le lehetett volna ragasztani.
Amikor a nyugdíjazásom szóba került előszedtem a munkakönyvem. Felesleges volt. Kiderült, hogy azokban az átkos években pontosabb volt a munkaügyi nyilvántartás mint ma a számítógépes világunkban. Pontosan csaknem egy esztendőt igazoltak le 12 és 18 éves korom közötti időszakban. Minden nyári munkán be voltam jelentve és fizették utánam a járulékot. Már magam sem emlékeztem, hogy 12 esztendősen hat órában a Belker szállítási vállalatnál segédmunkásként dolgoztam végig a nyarat. A központi munkaügyi nyilvántartási rendszer kiválóan működött valamikor. Sokan ennek a precíz millapos struktúrának köszönhetik a nyugellátásuk jó részét.
Hogy mi volt a személyi lapomban? Nos akár egyben fel is tehetem, de előtte le kell vakarnom annak a nevét aki megfogalmazta. A lényege – a mozgalmi munkából nem vettem ki a részem.