Vasárnap a szokottnál is korábban ébredtünk. A szomszédos Gyöngyvirág utcában beindult a sziréna még hat óra tájban. Hétkor már úgy gondoltam, hogy nekem is ott a helyem, megkeresem a betörés helyét. A hang után tájékozódva kiderítettem nem lehet messze a lármás épület.
Közbe eszembe jutott, hogy a nyolcvana évek elején magam próbáltam a felettünk lakó ház betörőit elfogni. Nem voltam bátor csak vakmerő, s kocsival eredtem a fekete ruhás gengszterek nyomába. A Szent Ferenc kórház előtt sikerül őket útól érnem. Kedvesek voltak, a bronz barna fiatal csávó készségesen oda jött a kocsimhoz. Első hívásra, én barom lehúztam az ablakot s neki meg sikerült engemet szembefújni a könnygázzal. Igazából le is lőhetett volna, ha van neki mivel. Úgy vakon, pislogva azért is utánuk gurultam, ki a Csabai kapuba és sikerült egy éppen arra robogó mentőt megállítani. Akik nemcsak elvittek egy szem mosásra de, a leírás alapján ráirányították a rendőröket a betörőkre. Végül is a játszma jól zárult. A pesti srácokat megcsípték, s járhattam volna a tárgyalásokra. Ám ahogyan elnéztem a népes bandát elment a kedvem a találkozóktól.
Jut eszembe, itt most vasárnap csak a riasztó adta meg magát. Egy napig, kimerülésig kelepelt, jajgatott. Végül már fel figyeltünk rá.. Mire megszűnt már kezdett hiányozni a nagy csöndben. A ház tulajdonosa panaszolta, nem tehet róla, nem tudja kinek szóljon, őket is zavarja, de …. mondtam a nagy trükköt, adja ide a slagot és töltsük fel vízzel a szirénát. Sajnálta. Inkább végig koncertezte a derűs vasárnap reggelt.