Valamikor régen imádtam fotózni. Jobban mint mostanában. Amikor a fényképezés még nem volt ilyen egyszerű mint mostanában. Ma már mindenki kattintgat a mobiljával és már is töltögeti a gépére vagy kinyomtatja a legközelebbi plázában.
Amikor ez a kép készült még papírra dolgoztak. Valami esemény lehetett Miskolcon amire odakeveredtem és kezet foghattam Pap Lacival, a világbajnok öklözővel. A találkozóról sok más élményt őrzök, fenyegetésképen mondom, el is mesélem majd. Nem most.
Holnap az Északban a jegyzetem a fotózásról , a miskolci fényképész szövetkezetről szól majd. Egy szót se többet erről. Tessék majd elolvasni.
Amikor a fenti kép készült a negatívval berohantam a szerkesztőség laborjába , ahol Mérai Csaba barátom rögtön előhívta és kinagyította. Gyerekkoromban láttam Pap Laci filmjeit, s számomra máig is a magyar sporttörténelem egyik legnevezetesebb ikonja. Szegény mindig azt mondogatta, hogy ha kiengedik a nagyvilágba sokkal többre vihette volna. Az akkori vezetés – nevetséges – egy divatáru butikkal próbálta megkenni. Tény, hogy egy időben ezek a kisboltok aranybányák voltak, de az ilyen gesztus megalázó volt.
Holnap a miskolci fényképész szövetkezet – a retro jegyzet témája.h