A könyv iránti hódolatom hét éves koromban kezdődött. Szerelem volt első látásra. Az általános iskola első osztályát koptatva alig vártam, hogy megtanuljak írni, olvasni. Emlékszem, hogy az első szó amit leírtam, nagymamám neve volt. Simi. Ugyanis kiskoromban dadogtam, így a Zólyomit gyorsan átneveztem Siminek. Huszonhárom év elteltével ez rá is ragadt a nagymamámra, nem csak jómagam, hanem az öcsém és unokatestvérem is így szólítják. A könyvhöz való viszonyomat nagyban meghatározták a szüleimtől és a nagyszüleimtől kapott impulzosok. A nagyapám egyszerre vívott „kétfrontos” küzdelmet: hol az újonnan megjelenő bélyegeit rendezte a berakóban, hol levett egy könyvet a polcról és olvasta. Volt amibe én is beleolvastam,de igazán nem tudott lekötni.
Mint minden diák, a kötelező olvasmányok köreit én is lefutottam. Kincskereső kisködmön, a Pál utcai fiúk, Légy jó mindhalálig, Egri csillagok. Ezeket még élveztem is, hiszen miután elolvastam őket megnéztem a filmes változatot is. A kőszívű ember fiaival már gondban voltam, ugyanis elsőnek nem bírtam végigolvasni. Amikor már olvasónaplót kellett minden fejezethez készíteni, az illusztrált rajzzal igazán nagy gondban voltam. Rajzolni ugyanis még harmincéves fejjel sem tudok, tizenévesen pedig különösen nem tudtam. Azonban ezt is túléltem, a családtagjaim közül volt aki megcsinálja a rajzokat.
Tizenkét éves koromban kezdtem el antikváriumokba járni. A 90-es években sok volt belőlük Miskolcon. Az iskolámhoz az Andrássy úton lévő Ducsai Antikvárium volt a legközelebb. Idős, bajszos öregúr, aki a sarokban lévő foteljában ülve, akárhányszor bementem mindig szívta a „szagos” cigarettáját. Volt azonban, amikor napközben is „jó” kedve volt. Ez volt az akciós könyv megszerzésének időszaka. Így vettem életem első antik könyvét: Napóleon volt a címe. Könyvespolcom ma is becses darabja. Jó vásárt csináltam, ugyanis egy nullát lehagyott az ár végéről, így egyezer forint helyett, kerek száz forint volt az ára, és diákként hogy vehettem volna a bátorságot ahhoz, hogy egy felnőttet kijavítsak? Inkább éltem a felkínált lehetőséggel. Utólag belegondolva tudom, hogy a feltétlen jókedv mögött más volt megbújva, de én akkor is szerettem bejárni és hallgatni az idős gyűjtők egymás közti beszélgetését. Emlékszem, szomorú voltam amikor a kétezres években bezárta a boltját.
Szerencsére nem kellett sokáig szomorkodnom, mert a lakóhelyemhez még közelebb, a régi háztartási bolt helyén megnyílt Vízi Tiborné Antikvárium és régiségboltja. Ott már a könyveken kívül festményekkel és porcelánokkal is találkoztam. Ha nem voltak bent sokan, mindig bátorkodtam Draskóczy Katika nénitől kérdezni, aki készségesen válaszolt, és kalauzolt az antik könyvek kalandos világában. Soha nem felejtem el azt a szeretet és tudást amit tőle kaptam. Ő mindig félre is tette nekem a kiválasztott könyvet, ha éppen nem volt annyi zsebpénzem. Mert én bizony azt is könyvre költöttem. Az első, világháborúval kapcsolatos könyvemet is ebben az antikváriumban vettem meg.
A történelem iránti mérhetetlen kíváncsiság és tudásvágy a Lévay József Református Gimnázium emelt történelem szakára irányította a vitorlámat. Amint haladtunk előre a tananyaggal és mélyültem el részletesen a századok kalandos viharaiban, úgy bővült a könyveim száma is. Hazafelé mindig bementem Miskolc legrégebbi antikváriumába a Színház mellett, ahova azóta is, immár tizennyolc éve rendszeresen járok. A hely varázsának és közelségének köszönhetően költöttem el a zsebpénzemet és maradt el az osztálypénz befizetése. Ugyanis lázadó diákként fontosabbnak tartottam, hogy beszerezzek egy új könyvet, mint befizessem a havi osztálypénzt. A turpisságra hamar fény derült, szülői értekezleten szembesültek szüleim a félévi lemaradással.
Így kénytelen voltam visszafogni magam, amiben nagy segítségemre volt a nagyapám, aki megengedte hogy a könyvesszekrényében féltve őrzött Szendrei János: Miskolcz város története 1-5 című könyveibe beleolvassak.
Ez nem volt egy egyszerű mutatvány, ugyanis a sorozat a kor követelményeinek megfelelően körülvágatlanul és papírkötésben jelent meg. Így minden kinyitásnál a gerinc hűen tükrözte az olvasás élményét. Egy idő után már annyira szétestek az egyes kötetek, hogy az könyvkötőt kívánt. Irány a Levéltár kötészete. Énekesné Andika néni a köteteket gyorsan ráncba szedte, hogy bírja újabb száz év strapáit. Mindenki jól járt. Én is, mert végre kényelmesen tudtam olvasni őket, és a nagyapám is, mert kifizethette a munkálatok költségét!
Az egyetemi éveim alatt kezdtem el régiségvásárokra járni, ahol szintén a könyvárusokat céloztam meg elsőként. Hihetetlen jó érzés volt újabb és újabb kincsekre lelni. Egy idő után az egyetemi könyvtárban a nehezen beszerezhető kötelező olvasmányokat már nem csak saját magamnak, hanem a csoporttársaimnak is én szereztem be. Ez számomra nem csak kihívás volt, hanem pénzkereseti lehetőség is: újra volt zsebpénzem, amit ráadásul én saját magam kerestem meg, és dolgoztam meg érte. A politológia mesterszak kiváló választásnak tűnt számomra, a történelem tudásom államtudományi és társadalomtudományi ismeretekkel bővült. Ellentétben más csoporttársaimmal én nem akartam elmenni Miskolcról! Ez a város nem csak a családomat, a múltamat és a jelenemet jelenti számomra, hanem a jövőmet is.
Ma már szabadúszó politológusként lehetőségem adódik, hogy egy antikvárium és régiségbolt tulajdonosának a munkáját segítsem. Az isteni gondviselés arra a környékre vezetett, ahol felnőttem, és abba az antikváriumba, ahova kamaszkoromban sokat jártam és oly sok kedves tárgyi emlékhez jutottam hozzá.
Számomra az antik könyvnek nem csak múltja van, hanem egyfajta varázsa is. Ezért azt kézbe venni, kihajtani belőle az előző tulajdonos által behajtott szamárfüleket, elolvasni benne az esetleges ceruzás bejegyzéseket felbecsülhetetlen érzés. Azt az internet, az e-book nem adja vissza. Emlékszem, amikor mesterszakos egyetemistaként megszüntették a leckekönyvünket és helyette mindent online kellett intézni. A csoporttársaim többsége velem egyetemben ennek nem örült, ugyanis véleményem szerint az online tér nem tudja pótolni a személyes emberi kapcsolatokat.
Az idén megrendezésre kerülő 88. Ünnepi Könyvhét a korábbiaknál fontosabb küldetést lát el:nem csak bemutatja az újonnan megjelenő kiadványokat, hanem hitet tesz a nyomtatott könyv mellett is. Ezért is ért megtiszteltetésként, hogy a könyvhét záróeseményén magam is részt vehetek és gyűjtők társaságában elmondhatom a véleményemet a könyv jelenéről, jövőjéről.
Hogy mit jelent számomra a könyv? Szerb Antal szavaival élve „Vannak, akik szórakozásból olvasnak, és vannak, akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani; de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó.”